Olvasom, hogy Orbán Viktor nagy barátját - Recep Tayyip Erdoğant - Nobel-békedíjra terjesztik fel, és ezt mi - a Türk Államok Szervezetének megfigyelő státuszban lévő tagjaként – támogatni fogjuk. Erre utal Szijjártó Péter nyilatkozata is, mely szerint: „a kezdeményezés lényege, hogy Erdoğan elnök úr kapja meg a béke Nobel-díjat, tekintettel arra, hogy az Ukrajnában zajló háború során az egyetlen sikeres közvetítési kísérlet Törökország elnökének nevéhez fűződik.” Aki az elmúlt tíz évben figyelte a diktatúrába hajló kisázsiai ország vezetőjének politikai mozgását, az pontosan tudja, hogy Törökország elnöke nem a béke nagykövete. Elég utalnom arra, hogy a NATO második legerősebb hadseregével rendelkező Törökország jelentős fegyverexportőr, légiereje rendszeresen bombázott észak- szíriai városokat, és bizony a belső rendteremtés jegyében többször is bevetette hadseregét az elnyomó rezsim ellen tiltakozókkal szemben.
Gondolom, nem vagyok egyedül azzal a feltételezéssel, hogy Erdoğan elnöknek nem sok esélye van a magas kitüntetés elnyerésére, ezért az alábbiakban olyan – maró gúnnyal átitatott – kaján javaslatot terjesztek elő, amely nevetségessé teszi a reménytelen török kezdeményezést. De, ha, már annyira kell Erdoğannak az a fránya „Nobel-csont”, akkor pályázzon megosztott díjra! Fogjon össze magyar cimborájával és „férfi párosban” jelentkezzen be a Nobel-békedíjra pályázók versenyébe! Van erre politikai realitáson nyugvó példa a múltból: 1978-ban Anvar Szadat (Egyiptom) és Menáhém Begin (Izrael) együtt kapta meg a kitüntető címet, míg 2022-ben a Memorial (orosz emberjogi szervezet) és a Polgári Szabadságjogi Központ (ukrán formáció) is közösen vehette át az elismerést. Az Erdoğan nevű „ragadozóhoz” képest egyébként miniszterelnökünk valóságos békegalamb, hiszen a török elnökkel ellentétben Orbán Viktor
- soha nem támadt fegyverrel a politikai ellenzékére és országa nemzetiségeire, és
- nem fogatott le bírókat, ellenzéki újságírókat és tüntető köztisztviselőket.
A magyar miniszterelnök (és csapata) az ukrán-orosz háború kirobbanása óta harsogja zavaros békepártiságát, és lankadatlan erővel ostorozza az EU és a NATO valamennyi politikai, gazdasági és katonai intézkedését. Orbán annyira beleszeretett a „békeharcba”, hogy Ukrajnát nem is tartja háborús területnek, hanem csak néptelen „senki földjének” tekinti. Biztosan nagyot szólna, ha egy EU-n kívüli és egy EU-s középhatalom (jó, jó: túloztam egy kicsit) régóta hivatalban lévő vezetői közösen kandidálnának, arról nem is beszélve arról, hogy ezzel levehetnénk napirendről a hazánkat sújtó 150 éves török megszállás valamennyi tisztázott és tisztázatlan kérdését, és végre megköthetnénk az örök és megbonthatatlan török-magyar barátságról szóló szerződést. A kontraktus ünnepélyes aláírására a Nobel-békedíj átvételének napján kerülhetne sor.
A provokatív és felháborító kezdeményezés ellenpontjaként Alfréd Nobel végrendeletének ide vonatkozó részletét idézem, kérem, olvassák figyelmesen: "Egyéb hátramaradó, hasznosítható vagyonom a következőképpen használandó fel: hagyatékom gondnokai által biztos értékpapírokban elhelyezett tőkém alapot képvisel majd, amelynek évi kamatai azok számára osztassanak fel, akik az elmúlt esztendőben az emberiségnek a legnagyobb hasznot hajtották. E kamatok öt egyenlő részre oszlassanak, amelyből egy rész azé, aki (…) a legtöbbet vagy a legjobban működött közre a népek testvériségéért, az állandó hadseregek megszüntetéséért vagy csökkentéséért, valamint a békekongresszusok megrendezéséért és követeléséért.”
