Ha igaz lenne, amit Orbán állít, már rég nem a miniszterelnöki székben ülne. Hanem a bíróságon.
Mindaz, amit Orbán Viktor a Bibó-kollégiumban tavasszal elmondott, nyugodtan elhangozhatott volna egy kocsmaasztal mellett is. Nagyjából annyi racionalitás van benne, amennyi egy, csak a saját szempontjaira figyelni képes fickótól kitelik. Ahhoz nyilvánvalóan túlontúl leegyszerűsítő, hogy az egy szélesebb közösség, netán egy nemzet közös és egyeztetett érdekeire rezonálni képes legyen.
Itt csak a közép-európai és az amerikai politika érintkezéséről elmondott egyetlen mondatát emelném ki, bár az ehhez fűzött orbáni további kommentárok is érdekesek: „stratégiát építeni az Egyesült Államok közép-európai politikájára szigorúan tilos, mert azt kirántják alólad”. Elemezzük egy kissé ezt a mondatot és annak szövegkörnyezetét.
Orbán szerint:
1. Az Egyesült Államoknak van kelet-európai politikája.
2. Erre a politikára az érintett kelet-európai államok építhetnek stratégiát, ám az kockázatos.
A további szövegrészekből kitűnik:
3. Washingtonnak Kelet-Európa 2000-től 2006-ig volt érdekes, mert szerette volna elérni, hogy „fogadják be a csillagháborús terveikhez szükséges katonai eszközöket”.
4. Amerika külpolitikáját „egy radikális baloldali, európai szóhasználattal szélső liberális” értékrend határozza meg, „ez támogatja a homoszexuálisok házasságát, és a nemzeti érzésben potenciális veszélyforrást lát”.
Nos, az Egyesült Államoknak valóban vannak a térségben érdekei, melyeket érvényesít is, de Kelet-Európa-politikája tudvalevőleg nincsen. Ha lenne, akkor Orbán már rég nem a miniszterelnöki székben ülne, hanem gazdasági visszaélések címén eljárás folyna ellene. Emlékezzünk, alig egy évvel ezelőtt vette kezdetét a Vida Ildikó nevéhez fűződő kitiltási botrány. Az ügy kiszivárogtatása nyilvánvalóan azzal függött össze, hogy Washington igyekezett érdekeit érvényesíteni, a Fidesz kormányzati pozíciói pedig ebbe beleremegtek.
Ugyancsak az amerikai érdekek tárgykörébe tartozik, hogy Washington szeretné, ha a kelet-európai védelmi rendszerben saját fegyverarzenálja töltené be a domináns szerepet, de ezt „csillagháborús politikával” magyarázni részben vérfagyasztóan alpári, másrészt egyértelműen a legújabb orosz politikai-védelmi doktrína támogatása. A csillagháborús tervek – nagyrészt taktikai jellegű – hangoztatása Ronald Reagan elnöki ciklusaira volt jellemző, s gyorsan le is került a napirendről, miután célját elérte, a Szovjetunió összeomlott. Azóta éppenséggel nem az Egyesült Államok, hanem Oroszország és Kína dédelget efféle álmokat, az amerikai külpolitika pedig a konfliktusoktól egyre távolabb vonul – lásd a legaktuálisabb színteret, a Közel-Keletet. Ha nem így lenne, akkor a NATO tankjai már rég nem Lengyelország és Románia keleti határainál sorakoznának, hanem az ukrán–orosz határon.
Az idézett orbáni kijelentés ugyanakkor tökéletesen beleilleszthető a Kreml azon kommunikációjába, hogy a transzatlanti térség és Oroszország megromlott kapcsolataiért nem az utóbbi a felelős, hanem az a csillagháborús agresszivitás, mellyel Amerika Moszkvához viszonyul. Továbbá, hogy Oroszország elszigetelődésének oka nem az illiberális putyini rendszer, hanem a liberális, a melegeket védő és a nemzeti értékeket támadó amerikai külpolitika. (Hogy miként keverhető össze a külpolitika a melegek jogaival, azon persze gúnyolódhatnánk, de a kép nem ennyire vicces, lévén, hogy Orbán valójában nem is külpolitikáról beszél, hanem a demokráciával, a Nyugattal szembeni szorongó gyűlöletéről, melyet a „homoszexuálisok” felemlegetésével próbál ideológiailag pozicionálni.)
Végül nézzük meg annak a kijelentésnek a valóságtartalmát, miszerint kockázatos lenne az érintett államoknak az amerikai Kelet-Európa-politikára stratégiát építeni. Nos, minthogy aktuálisan efféle politika köztudottan nincsen – ezt közvetve Orbán is elismeri, amikor kijelenti: „Washingtonnak Kelet-Európa 2000-től 2006-ig volt érdekes” –, az Egyesült Államokat pedig e téren egyedül az emberi jogok és a demokratikus rendszer megtartásának igénye vezérli, Orbán kijelentése persze értelmezhetetlen, sőt teljességgel értelmetlen. Más kérdés, hogy mit is akar a magyar miniszterelnök sugallni e mellébeszéléssel. Aligha járunk messze az igazságtól, ha arra gondolunk: a szerinte igaztalanul „megvádolt” és „meghurcolt” önmaga iránt igyekszik némi szimpátiát kelteni, s fokozni az ellenérzéseket Amerikával szemben.
Meglehet, Orbán tud valamit, amit mi még nem, s védekezésképp épp ezért lendült támadásba. Például azt, hogy a 2010 óta tartó magyar politikai züllést látván, Washington végre tényleg előáll egy kelet-európai politikával. Ha ez megtörténik, bizony a kor parancsa lesz számunkra – Orbán intelmeivel szöges ellentétben – arra gyorsan stratégiát építeni.
A szerző a DK elnökségi tagja.
forrás:
Magyar Narancs
Ha igaz lenne, amit Orbán állít, már rég nem a miniszterelnöki székben ülne. Hanem a bíróságon.
Mindaz, amit Orbán Viktor a Bibó-kollégiumban tavasszal elmondott, nyugodtan elhangozhatott volna egy kocsmaasztal mellett is. Nagyjából annyi racionalitás van benne, amennyi egy, csak a saját szempontjaira figyelni képes fickótól kitelik. Ahhoz nyilvánvalóan túlontúl leegyszerűsítő, hogy az egy szélesebb közösség, netán egy nemzet közös és egyeztetett érdekeire rezonálni képes legyen.
Itt csak a közép-európai és az amerikai politika érintkezéséről elmondott egyetlen mondatát emelném ki, bár az ehhez fűzött orbáni további kommentárok is érdekesek: „stratégiát építeni az Egyesült Államok közép-európai politikájára szigorúan tilos, mert azt kirántják alólad”. Elemezzük egy kissé ezt a mondatot és annak szövegkörnyezetét.
Orbán szerint:
1. Az Egyesült Államoknak van kelet-európai politikája.
2. Erre a politikára az érintett kelet-európai államok építhetnek stratégiát, ám az kockázatos.
A további szövegrészekből kitűnik:
3. Washingtonnak Kelet-Európa 2000-től 2006-ig volt érdekes, mert szerette volna elérni, hogy „fogadják be a csillagháborús terveikhez szükséges katonai eszközöket”.
4. Amerika külpolitikáját „egy radikális baloldali, európai szóhasználattal szélső liberális” értékrend határozza meg, „ez támogatja a homoszexuálisok házasságát, és a nemzeti érzésben potenciális veszélyforrást lát”.
Nos, az Egyesült Államoknak valóban vannak a térségben érdekei, melyeket érvényesít is, de Kelet-Európa-politikája tudvalevőleg nincsen. Ha lenne, akkor Orbán már rég nem a miniszterelnöki székben ülne, hanem gazdasági visszaélések címén eljárás folyna ellene. Emlékezzünk, alig egy évvel ezelőtt vette kezdetét a Vida Ildikó nevéhez fűződő kitiltási botrány. Az ügy kiszivárogtatása nyilvánvalóan azzal függött össze, hogy Washington igyekezett érdekeit érvényesíteni, a Fidesz kormányzati pozíciói pedig ebbe beleremegtek.
Ugyancsak az amerikai érdekek tárgykörébe tartozik, hogy Washington szeretné, ha a kelet-európai védelmi rendszerben saját fegyverarzenálja töltené be a domináns szerepet, de ezt „csillagháborús politikával” magyarázni részben vérfagyasztóan alpári, másrészt egyértelműen a legújabb orosz politikai-védelmi doktrína támogatása. A csillagháborús tervek – nagyrészt taktikai jellegű – hangoztatása Ronald Reagan elnöki ciklusaira volt jellemző, s gyorsan le is került a napirendről, miután célját elérte, a Szovjetunió összeomlott. Azóta éppenséggel nem az Egyesült Államok, hanem Oroszország és Kína dédelget efféle álmokat, az amerikai külpolitika pedig a konfliktusoktól egyre távolabb vonul – lásd a legaktuálisabb színteret, a Közel-Keletet. Ha nem így lenne, akkor a NATO tankjai már rég nem Lengyelország és Románia keleti határainál sorakoznának, hanem az ukrán–orosz határon.
Az idézett orbáni kijelentés ugyanakkor tökéletesen beleilleszthető a Kreml azon kommunikációjába, hogy a transzatlanti térség és Oroszország megromlott kapcsolataiért nem az utóbbi a felelős, hanem az a csillagháborús agresszivitás, mellyel Amerika Moszkvához viszonyul. Továbbá, hogy Oroszország elszigetelődésének oka nem az illiberális putyini rendszer, hanem a liberális, a melegeket védő és a nemzeti értékeket támadó amerikai külpolitika. (Hogy miként keverhető össze a külpolitika a melegek jogaival, azon persze gúnyolódhatnánk, de a kép nem ennyire vicces, lévén, hogy Orbán valójában nem is külpolitikáról beszél, hanem a demokráciával, a Nyugattal szembeni szorongó gyűlöletéről, melyet a „homoszexuálisok” felemlegetésével próbál ideológiailag pozicionálni.)
Végül nézzük meg annak a kijelentésnek a valóságtartalmát, miszerint kockázatos lenne az érintett államoknak az amerikai Kelet-Európa-politikára stratégiát építeni. Nos, minthogy aktuálisan efféle politika köztudottan nincsen – ezt közvetve Orbán is elismeri, amikor kijelenti: „Washingtonnak Kelet-Európa 2000-től 2006-ig volt érdekes” –, az Egyesült Államokat pedig e téren egyedül az emberi jogok és a demokratikus rendszer megtartásának igénye vezérli, Orbán kijelentése persze értelmezhetetlen, sőt teljességgel értelmetlen. Más kérdés, hogy mit is akar a magyar miniszterelnök sugallni e mellébeszéléssel. Aligha járunk messze az igazságtól, ha arra gondolunk: a szerinte igaztalanul „megvádolt” és „meghurcolt” önmaga iránt igyekszik némi szimpátiát kelteni, s fokozni az ellenérzéseket Amerikával szemben.
Meglehet, Orbán tud valamit, amit mi még nem, s védekezésképp épp ezért lendült támadásba. Például azt, hogy a 2010 óta tartó magyar politikai züllést látván, Washington végre tényleg előáll egy kelet-európai politikával. Ha ez megtörténik, bizony a kor parancsa lesz számunkra – Orbán intelmeivel szöges ellentétben – arra gyorsan stratégiát építeni.
A szerző a DK elnökségi tagja.
forrás: Magyar Narancs
