Teljességgel kizárható, hogy a jelenlegi palesztin elitnek valaha is lesz elég nemzetközi hitele, hogy fenyegetőzéseit Izraellel szemben komolyan valóra váltsa.
Mahmud Abbasz ismét előállt régi ötletével. Azt nyilatkozta, hogy az Izrael és a palesztinok korábbi vezetője, Jasszer Arafat között 1993-ban megkötött úgynevezett oslói megállapodás semmis. Ezt egyebek mellett azzal indokolta, hogy a Netanjahu-kormány továbbra sem hajlandó leállítani a Jordán nyugati partján levő zsidó telepek bővítését.
Nyugodt szívvel megjósolható, hogy Abbasz nem utoljára állt elő ezzel, de az is látható, hogy az efféle harcos kijelenéseknek a politikai súlya egyre inkább inflálódik. Mi több, eleve ez az „infláció” szüli a harciasság kényszerét. A palesztin politikai elit, mely nem csak saját népén, de a „donor” országokon is évtizedek óta élősködik, 1993 óta nem állt elő új érvekkel, semmit sem tett annak érdekében, hogy megegyezzen Izraellel, hogy kilépjen a mártírszerepből s valódi, tartós, hihető és konstruktív pozíciót foglaljon el abban a dialógusban, mely elkerülhetetlen ahhoz, hogy megoldódjék a palesztin nép krízise. Abbasz – a volt terrorista vezérrel, Arafattal szemben – különösen bűnös abban, hogy elszalasztotta megteremteni a palesztin közigazgatás, szellemi élet, politikai vezetés új elitjének 21. századdal kompatibilis generációját. A segélyek nem a szellemi beruházásokra mentek el, hanem egy törzsi szokások által még inkább megfertőzött oligarchisztikus világ kiépülésére, melyben a nagy többség csak egyre szegényebb lesz, egyre műveletlenebb, egyre kiszolgáltatottabb és egyre radikálisabb.
A frusztrált palesztin értelmiség
előtt eddig két út állt: többnyire emigrálnak valamelyik környező országba, illetve ha tehetik, Nyugatra. Vagy feladják, és csatlakoznak azokhoz az esélytelen lázadó csoportokhoz, melyek Izraelen próbálják megtorolni életük fájdalmas kudarcát. Meglehet, hosszabb távon megnyílik előttük egy harmadik lehetőség is, mely logikusan következik abból a „történelmi kompromisszumból”, amely apró lépések formájában a szemünk előtt bontakozik ki. Számos izraeli – vagyis nem a Palesztin Nemzeti Hatóság fennhatósága alatt élő – palesztin már elfoglalta helyét a zsidó állam felkínálta kulturális, államigazgatási és egyéb pozíciókban, s alighanem ez az „agyelszívás” a jövőben nem marad meg a Nyugat vagy a szomszédos arab államok eddigi egyedi kiváltságának. De nyilvánvalóan ők jelentik a szerencsés kivételeket.
Mit kínált fel Izrael
a palesztinoknak Oslóban? Egy gyakorlatilag szabad államiságot, melyre már csak azért is esély lehetett, mert a palesztin társadalom – nagyrészt a zsidókkal való kényszerű kohabitáció miatt – sokkal szekulárisabbá vált 1948 után, mint a legtöbb arab állam. Biztonsági szempontok miatt Izrael bizonyos távon nyilvánvalóan fenntartotta magának a jogot, hogy az ekként kialakuló palesztin állam védelmét és belső biztonságát egyedül ő garantálja, de ha nyugvópontra jutott volna az izraeli–palesztin konfliktus, ma már e téren sem lenne túl sok akadálya a teljes szuverenitásnak. Ám a palesztin társadalom többször bebizonyította, hogy önálló állami létre teljességgel képtelen. E számtalan, kudarcokkal teli alkalom közül említsük itt a két legfontosabbat:
2006. január 25-én, a Gázában megtartott szabad választásokon nagy többséggel győzött
a Hamász nevű terrorista
szervezet, mely egy korrupt és oligarchisztikus katonai diktatúrát vezetett be, s azonnal háborút hirdetett Izrael megsemmisítésére, illetve a Jordán nyugati partján lévő további palesztin területek Hamász általi elfoglalására s az ottani politikai vezetés megdöntésére.
2008. szeptember 16-án Ehud Olmert akkori izraeli miniszterelnök átnyújtott Mahmud Abbasznak egy olyan
békemegállapodást, melyhez foghatót a Palesztin Nemzeti Hatóság addig és azóta sem kapott. Izrael ebben gyakorlatilag ígéretet tett, hogy leállítja a nyugati parti építkezéseket, onnan visszatelepíti a zsidókat az izraeli határok közé, és kivonul minden olyan területről, melyeket a nemzetközi megállapodások Palesztinának szántak. Ráadásul megteremtik a közvetlen kontaktust a Jordán nyugati partja és Gáza között. Abbasz az ajánlatot rövid úton elutasította.
Mindez nemcsak
a palesztin vezetés eredendő rosszhiszeműségét
bizonyítja, hanem azt a gyengeséget is, mely megakadályozza, hogy a nyilvánvalóan előnyös kompromisszumokat a békéért és egy konszolidált államiság létrehozása érdekében megtegye. Épp ezért teljesen értelmetlen arra számítani, hogy Mahmud Abbasszal létrejöjjön bármilyen megállapodás, ám az is teljességgel kizárható, hogy a jelenlegi palesztin elitnek valaha is lesz elég nemzetközi hitele, hogy fenyegetőzéseit – egy palesztin állam kikiáltását Izraellel szemben – komolyan valóra váltsa. Ebből az is következik, hogy az oslói megállapodás felrúgása csak üres fenyegetőzés. Már csak azért is, mert ez az 1993-as megállapodás a maga valójában már nem is létezik. Egyrészt azért, mert a Hamász permanens háborút visel Gázából Izrael ellen, másrészt pedig azért, mert Abbasz kormányának már nincs ereje, hogy a megállapodásban vállalt kötelezettségeinek eleget tegyen.
Az „arab tavasz” utolsó áldozata a palesztin közösség lehet.
A szerző a DK elnökségi tagja.
forrás:
Magyar Narancs
Teljességgel kizárható, hogy a jelenlegi palesztin elitnek valaha is lesz elég nemzetközi hitele, hogy fenyegetőzéseit Izraellel szemben komolyan valóra váltsa.
Mahmud Abbasz ismét előállt régi ötletével. Azt nyilatkozta, hogy az Izrael és a palesztinok korábbi vezetője, Jasszer Arafat között 1993-ban megkötött úgynevezett oslói megállapodás semmis. Ezt egyebek mellett azzal indokolta, hogy a Netanjahu-kormány továbbra sem hajlandó leállítani a Jordán nyugati partján levő zsidó telepek bővítését.
Nyugodt szívvel megjósolható, hogy Abbasz nem utoljára állt elő ezzel, de az is látható, hogy az efféle harcos kijelenéseknek a politikai súlya egyre inkább inflálódik. Mi több, eleve ez az „infláció” szüli a harciasság kényszerét. A palesztin politikai elit, mely nem csak saját népén, de a „donor” országokon is évtizedek óta élősködik, 1993 óta nem állt elő új érvekkel, semmit sem tett annak érdekében, hogy megegyezzen Izraellel, hogy kilépjen a mártírszerepből s valódi, tartós, hihető és konstruktív pozíciót foglaljon el abban a dialógusban, mely elkerülhetetlen ahhoz, hogy megoldódjék a palesztin nép krízise. Abbasz – a volt terrorista vezérrel, Arafattal szemben – különösen bűnös abban, hogy elszalasztotta megteremteni a palesztin közigazgatás, szellemi élet, politikai vezetés új elitjének 21. századdal kompatibilis generációját. A segélyek nem a szellemi beruházásokra mentek el, hanem egy törzsi szokások által még inkább megfertőzött oligarchisztikus világ kiépülésére, melyben a nagy többség csak egyre szegényebb lesz, egyre műveletlenebb, egyre kiszolgáltatottabb és egyre radikálisabb.
A frusztrált palesztin értelmiség
előtt eddig két út állt: többnyire emigrálnak valamelyik környező országba, illetve ha tehetik, Nyugatra. Vagy feladják, és csatlakoznak azokhoz az esélytelen lázadó csoportokhoz, melyek Izraelen próbálják megtorolni életük fájdalmas kudarcát. Meglehet, hosszabb távon megnyílik előttük egy harmadik lehetőség is, mely logikusan következik abból a „történelmi kompromisszumból”, amely apró lépések formájában a szemünk előtt bontakozik ki. Számos izraeli – vagyis nem a Palesztin Nemzeti Hatóság fennhatósága alatt élő – palesztin már elfoglalta helyét a zsidó állam felkínálta kulturális, államigazgatási és egyéb pozíciókban, s alighanem ez az „agyelszívás” a jövőben nem marad meg a Nyugat vagy a szomszédos arab államok eddigi egyedi kiváltságának. De nyilvánvalóan ők jelentik a szerencsés kivételeket.
Mit kínált fel Izrael
a palesztinoknak Oslóban? Egy gyakorlatilag szabad államiságot, melyre már csak azért is esély lehetett, mert a palesztin társadalom – nagyrészt a zsidókkal való kényszerű kohabitáció miatt – sokkal szekulárisabbá vált 1948 után, mint a legtöbb arab állam. Biztonsági szempontok miatt Izrael bizonyos távon nyilvánvalóan fenntartotta magának a jogot, hogy az ekként kialakuló palesztin állam védelmét és belső biztonságát egyedül ő garantálja, de ha nyugvópontra jutott volna az izraeli–palesztin konfliktus, ma már e téren sem lenne túl sok akadálya a teljes szuverenitásnak. Ám a palesztin társadalom többször bebizonyította, hogy önálló állami létre teljességgel képtelen. E számtalan, kudarcokkal teli alkalom közül említsük itt a két legfontosabbat:
2006. január 25-én, a Gázában megtartott szabad választásokon nagy többséggel győzött
a Hamász nevű terrorista
szervezet, mely egy korrupt és oligarchisztikus katonai diktatúrát vezetett be, s azonnal háborút hirdetett Izrael megsemmisítésére, illetve a Jordán nyugati partján lévő további palesztin területek Hamász általi elfoglalására s az ottani politikai vezetés megdöntésére.
2008. szeptember 16-án Ehud Olmert akkori izraeli miniszterelnök átnyújtott Mahmud Abbasznak egy olyan békemegállapodást, melyhez foghatót a Palesztin Nemzeti Hatóság addig és azóta sem kapott. Izrael ebben gyakorlatilag ígéretet tett, hogy leállítja a nyugati parti építkezéseket, onnan visszatelepíti a zsidókat az izraeli határok közé, és kivonul minden olyan területről, melyeket a nemzetközi megállapodások Palesztinának szántak. Ráadásul megteremtik a közvetlen kontaktust a Jordán nyugati partja és Gáza között. Abbasz az ajánlatot rövid úton elutasította.
Mindez nemcsak
a palesztin vezetés eredendő rosszhiszeműségét
bizonyítja, hanem azt a gyengeséget is, mely megakadályozza, hogy a nyilvánvalóan előnyös kompromisszumokat a békéért és egy konszolidált államiság létrehozása érdekében megtegye. Épp ezért teljesen értelmetlen arra számítani, hogy Mahmud Abbasszal létrejöjjön bármilyen megállapodás, ám az is teljességgel kizárható, hogy a jelenlegi palesztin elitnek valaha is lesz elég nemzetközi hitele, hogy fenyegetőzéseit – egy palesztin állam kikiáltását Izraellel szemben – komolyan valóra váltsa. Ebből az is következik, hogy az oslói megállapodás felrúgása csak üres fenyegetőzés. Már csak azért is, mert ez az 1993-as megállapodás a maga valójában már nem is létezik. Egyrészt azért, mert a Hamász permanens háborút visel Gázából Izrael ellen, másrészt pedig azért, mert Abbasz kormányának már nincs ereje, hogy a megállapodásban vállalt kötelezettségeinek eleget tegyen.
Az „arab tavasz” utolsó áldozata a palesztin közösség lehet.
A szerző a DK elnökségi tagja.
forrás: Magyar Narancs
