Capello a Karmelitában
„Lényeg a lényeg: Fabio Capello a napokban Budapestre látogatott, tudniillik ő volt a díszvendége az Év magyar sportolója gálának, s ő adta át az Év edzője díjat Marco Rossinak, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányának. Kérdezhetik, hogyan lett minden idők egyik legsikeresebb tréneréből a 444 tálalásában „kiöregedett olasz fociedző”. Hát úgy, hogy találkozott (találkozni merészelt) Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel. E „bűnét” azzal tetézte, hogy a Nemzeti Sportnak adott interjúban efféléket mondott a magyar válogatottról: >> örömmel tölt el, hogy újra magas szintre jutott a csapat, ez rendkívül pozitív fejlemény <<” (Pilhál Tamás- Magyar Nemzet)
Rögtön azzal kezdem, hogy nem volt helyes „kiöregedett olasz fociedzőnek” nevezni Capello mestert, hiszen azok közé az olasz játékosok és edzők közé tartozik, akik rendkívül tiszteletre méltó eredményeket értek el a pályán és a kispadon. Pilhál joggal-okkal sorolja írásában az olasz ikon eredménylistáját. Azt is jó ötletnek tartom, hogy ő adta át az „Év edzője” elismerést Budapesten honfitársának és kollégájának. Természetesen azt sem kifogásolom, hogy a futballrajongó magyar miniszterelnök – munkaidőben – vendégül látta irodájában a világhírű szakembert. Az én gondom az, hogy kit/kiket nem fogadott az elmúlt időszakban – munkaidőben vagy azon kívül – hazánk kormányfője.
Folytathatnám a sort, hosszú listát tudnék készíteni azokról a közéleti emberekről illetve szervezeti/szövetségi képviselőkről, akikkel Orbán Viktor hosszú ideje szóba sem áll. Ha innen nézzük a Capellóval való találkozás fontosságát és minőségét, akkor bizony joggal feltehető a kérdés: arra van ideje a kormányfőnek, hogy egy nem hivatalos, udvariassági találkozó keretében fogadja a híres mesteredzőt, de arra nem tud időt szakítani, hogy szakmapolitikai ügyekben szót váltson reprezentatív szakszervezetek vezetőivel, vagy a főváros első emberével?! Tehát nem Capelloval, és nem a vele való baráti beszélgetéssel van baj, hanem azzal, hogy Orbán számára mindig fontosabb egy tréner, egy hozzá közel álló zenész/sportoló vizitje, mint a válsághelyzetbe sodródó ország hivatali vagy érdekvédelmi vezetőivel történő konzultáció.
Jegyzete végén Pilhál teljesen begerjed: „Érdekli is a 444-et, hogy sokszor már reggel 6-kor úton van, és éjszakába nyúlóan tárgyal. Napi 16–18 óra munka? Országot vezetni tizenkét éve? Mi az? (Bezzeg Karácsonytól el vannak ájulva, aki délelőtt 10-kor még otthon vlogol csipás szemmel...) Miközben a munkaidővel pitiánerkednek, minden épeszű ember tudja, vagy legalábbis sejti, hogy Orbánnál többet magyar politikus aligha dolgozik. Ezt kétségbe vonni, a munkaidején élcelődni: ócska, színvonaltalan.” Kap a „fejére” a 444, (a főpolgármester szintén), majd megtudjuk, hogy ebben az országban a miniszterelnök a munka hőse: szakadatlanul lót-fut, robotol a nemzet érdekben.
Kevesebb szaladgálás talán több eredményre vezetne. Focinyelven: nem rohangálni kell a pályán, hanem a labdát járatni. Okosan, higgadtan, pontosan. Erről Capello mester sokat tud. És Orbán?
