Az Európai Unió még kellő időben, a kilencvenes években felismerte, hogy a mediterrán térség valamilyen hibrid integrációja biztonságpolitikai szempontból elkerülhetetlen, másrészt az unió vitális gazdasági érdekeit is szolgálja (energetikai források, piacbővülés, szabad kereskedelem). Ennek szellemében kezdődött meg az intézményes szerveződés (barcelonai folyamat, 1995), majd a mechanizmusok kiépítése (Euro-mediterrán Partnerség), aztán pedig egy nagyszabású, főként a franciák által támogatott, de másoktól is felkarolt nagy, politikai és gazdasági projekt, a Mediterrán Unió létrehozása (2008).
A mediterrán projekt
Már az Euro-mediterrán Partnerségben benne volt az a törekvés, hogy teljes körű kapcsolatok jöjjenek létre, s olyan fejlődést indítsanak majd el, amely stabilan helyben tartja a déli, ingatag és jobbára diktatórikus berendezkedésű, elmaradt államok lakosságát, megszünteti az iszlámista szélsőségeknek való "kitettségüket", ugyanakkor bekapcsolja őket az európai gazdasági folyamatokba.
Mindennek három pillére volt:
A politikai és biztonsági partnerség – a terrorizmus elleni küzdelem; az alapvető szabadság- és emberi jogok, a demokrácia, a pluralizmus, a tolerancia érvényre juttatása; illetve az EU közös biztonsági és védelmi politikáját (ESDP) érintő párbeszéd elindítása.
A gazdasági és pénzügyi partnerség – ez 2010-ben kezdődött volna meg egy szabadkereskedelmi keretek között megszerveződő közös térség kialakításával, a fenntartható társadalmi-gazdasági fejlődés folyamatainak ösztönzésével, a népesség életkörülményeinek javításával, a foglalkoztatottság növelésével; a regionális együttműködés és integráció előmozdításával. Azaz teljes körű gazdasági modernizációval.
A szociális, kulturális és humán partnerség – ez a déli államokat bekapcsolta volna az úgynevezett "világ-kultúrába", különös hangsúllyal a kulturális örökség védelmére, az audiovizuális szektorok együttműködésére és az ifjúságpolitikára.
Ennek keretében nyilvánvalóan megpróbáltak volna integrálni számos olyan államot, amelyek fejlődése a gyarmati rendszerek széthullása után nemhogy stagnált volna, de visszazuhant egy olyan múltba, amelyről Európának tudása nem, csak előítéletei voltak. 2001. szeptember 11. után az ebből származó fenyegetettség komoly nyomást gyakorolt a kormányokra és a nemzetközi szervezetekre is.
Az ENSZ által ekkor felkért mintegy száz arabszakértő először 2002‑ben adta közre az Arab Human Development Report (szó szerint: Jelentés az arab emberi fejlettségről) című anyagot. A szerzők mindenekelőtt az arab országok gazdasági szerkezetének alapvető problémáit emelték ki; például hogy a nők alkalmazása a gazdaságban nem teljes és nem arányos. Többnyire az agráriumban alkalmazzák 80 százalékukat, ám ott, ahol az iszlám radikalizmus közel kerül a hatalomhoz – például a tálib Afganisztánban vagy jelenleg az Iszlám Állam befolyása alatt álló területeken –, gyakorlat, hogy teljes egészében korlátozzák a nők munkavállalási lehetőségeit. Bár a mezőgazdaságban foglalkoztatják a munkaerő több mint felét, ez a gazdasági ág a GDP-nek mindössze 12 százalékát termeli meg. (A 46 milliós – egyébként igen gyengén teljesítő – Spanyolország GDP-je meghaladja a teljes arab világ által produkált GDP-t.) A harmadik világ többi régiójához mérten az arab országokban a legnagyobb a munkanélküliség. Bár 1990 és 2010 között ez némileg csökkent, az "arab tavaszt" követő bizonytalanság ismét roppantul megnövelte a munkanélküliséget, főként a fiatalok körében.
Az iskolarendszer rendkívül fejletlen, s az elemi oktatás irányítása általában a szekularitással mereven szemben álló, képzelten imámok kezében maradt. A felsőoktatás hasonlóképpen improduktív.
A kultúrát roppant mértékben befolyásolja az ideológia, és hatékonyan működik az öncenzúra is. A külvilágtól való kulturális elszigeteltség elképesztő: a 10 milliós Görögországban évente több angolról fordított mű jelenik meg, mint a 310 millió lakosú 22 arab államban együttvéve. Ráadásul itt a megjelentetett művek 80–90 százaléka vallási irodalom. Még inkább jellemző mindez azokra a dél-szaharai államokra, amelyek lakossága etnikailag nem arab, de többségében muszlim.
A Mediterrán Unió – melyet főként Nicolas Sarkozy akkori francia elnök szorgalmazott – a 22 arab ország alkotta tömbből azokat akarta kiemelni és komoly európai fejlesztési programokkal az európai gazdasági és kulturális átalakulásba integrálni, amelyek amúgy is sok szállal kötődtek a kontinenshez, s így időnkénti válságuk kihatott Európára.
Hogy a terv megvalósulhasson, két feltételnek mindenképpen adottnak kellett lennie: anyagiaknak és politikai nyitottságnak mindkét fél részéről. Optimizmusra adott okot, hogy az anyagi feltételek a számítások szerint nem jelentettek megoldhatatlan problémát, mert részben a piacbővülés, részben meg az energetikai forrásbővülés igencsak megérte volna a befektetést az uniónak. Másrészt a Líbiához való közeledés, a Kadhafi-rendszerrel kiépített viszonyok radikális javulása is sok korábbi gondot megoldott.
Az EU számottevő pénzkeretet különített el ilyen célokra, s meghirdetett néhány gigaberuházást (például az Észak-Afrikán végighúzódó autó-pálya megépítésének tervét). 2007 és 2013 között a projekteket az Európai Szomszédsági és Partnerségi Támogatási Eszköz finanszírozta volna, 11,181 milliárd eurót irányozva elő erre az időszakra. (A 2014–2020 kö-zötti időszakban a finanszírozás az új Európai Szomszédsági Eszköz keretében folytatódott volna.)
A terv négy, egymástól kulturálisan és fejlettségében különböző térséget igyekezett az unióhoz kötni – az Euro-mediterrán Partnerség (1995) égisze alatt összesen 12 országot: 1. Maghreb: Algéria, Marokkó, Tunézia; 2. Maszregh: Egyiptom, (megfigyelőként) Líbia; 3. Közel-Kelet: Iz-rael, Jordánia, Libanon, Palesztin Nemzeti Hatóság, Törökország; végül 4. az akkor még EU-n kívüli országként: Ciprus, Málta. Ez a Mediterrán Unió (2008) esetében kiegészült olyan európai államokkal, melyek ma sem tagjai az EU-nak.
A mediterrán térség fenti integrációjának folyamata azonban részben leállt, részben átstrukturálódott, részben szimbolikussá vált, s a korábbi feltételek közül ma már gyakorlatilag egyik sem áll fenn.
A 2008 őszén kiteljesedő válság különösen azokat az uniós országokat sújtotta, amelyeknek kulcsszerepük volt a projekt kivitelezésében (Itália, Spanyolország, kisebb részt Görögország). Ingataggá vált a teljes uniós pénzügyi helyzet, a projekt motorjának bizonyult Franciaországéval együtt. Ekkor született meg az a felismerés, hogy a Mediterrán Unió megvalósítása tulajdonképpen lehetetlen; a válság elmúltával vissza kellene térni a sokkal lazább kapcsolatrendszert feltételező partnerségi elgondoláshoz.
Ráadásul ebben az időszakban még tartotta magát a hit, hogy Eu-rópa szénhidrogénigényét ki lehet elégíteni csak orosz – esetleg alternatív közel-keleti vagy közép-ázsiai – forrásokból, elvégre a Moszkvához fűződő kapcsolatok rendezettségét ekkor még mindenki adottságnak tekintette, és ennek alapján hosszú távra tervezett. Így a kontinens meghatározó államainak szemszögéből a mediterrán rendezés elveszítette prioritását.
A gazdasági válság hatása ugyanakkor Észak-Afrikában és a Közel-Keleten is érződött, a kormányzati szándékok homlokteréből ott is eltűntek a hosszú távú tervek, s csak a napi válságkezelésre maradt energia.
A kudarc okai
A 2010-től datálható észak-afrikai és közel-keleti politikai válság teljesen megváltoztatta e térségek addigi belső állapotát. Az "arab tavasz-ként" ismert forradalmak radikális változást, demokratizálódást és gazdasági fellendülést ígértek, ám ehelyett a forradalmat megvívó, a diktatórikus és korrupt rezsimeket elmozdító nyugatos-liberális erők helyébe mindenütt – igaz, demokratikus úton – iszlámista erők léptek, s nem hogy javult volna, de mindenütt romlott a demokratizációs állapot, nem kevésbé a gazdasági teljesítőképesség.
Az "arab tavasznak" térségenként más-más következményei voltak.
Egyetlen olyan ország van egyelőre, ahol sikerült a forradalom célkitűzéseit elérni, s az iszlámista utóderőket félreállítani, ez Tunézia. Jelenleg a Nyugat partnereként elismert demokratikus és liberális kormányzat vezeti az országot.
Egyiptomban ugyan sikeres volt a forradalom, de visszatért a korábbi rezsim, annak minden ballasztjával és problémájával. Bár az Abdel Fatah al-Sziszi tábornok által levezényelt sikeres katonai hatalomátvételről megoszlanak a vélemények, ám az tény: a puccs egy sokkal nagyobb katasztrófától védte meg a Közel-Kelet – és az arab világ – legfontosabb államát, Egyiptomot.
Líbiában és Szíriában az állam mint olyan megsemmisült, állandósult a polgárháború. Mindkét országban akadálya a helyreállításnak, az Iszlám Állam (ISIS, Daes) nevű terrorista entitás. Az a menekülthullám, mely jelenleg megoldhatatlan problémát jelent az Európai Uniónak, túlnyomórészt e két országhoz köthető. Így a kialakult humanitárius katasztrófáért egyértelműen az ISIS okolható.
Ráadásul a nemzetközi térben mozgó iszlámista erők – az ISIS mellett például a Boko Haram, a MUJAO (Mozgalom a Nyugat-afrikai Egységért és Dzsihádért), az AKIM (Al-Kaida az Iszlám Maghrebben) és az Anszár ed-Dín – olyan államokat is bevontak a szunnita arab térség válságába, melyek tradicionálisan alig érintkeztek a Közel-Kelettel és még kevésbé Európával: Mali, Mauritánia, Niger, Szudán, Szomália.
Mindemellett az "arab tavasz" csak közvetve érintette Algériát, Jordániát, Libanont, Marokkót, a Palesztin Nemzeti Hatóságot. Ezekben az ál-lamokban a belső viszonyok a régiek maradtak, átalakulás nem történt, sőt a korábbi elit megőrizte kulcsszerepét. Ugyanakkor, ha az ISIS-t nem fékezik meg, egyetlen ország biztonsága sem garantálható a jövőben. Tunézia erre a legjobb példa, ahonnan legalább háromezren harcolnak ma Szíriában az ISIS oldalán, és ahol az utóbbi időben két, a Bardo Múzeum elleni, illetve Sousse városának üdülőövezetében végrehajtott véres merénylet próbálta megingatni a rendszert. Ha az iszlámisták ide is visszatérnek, a tunéziai politikai kibontakozás könnyen visszájára fordulhat.
A menekülés okai
Melyek a menekültek hátországai?
Észak-Afrika és a dél-szaharai övezet. A Kadhafi-rezsim bukásával kapu nyílt azok előtt a térségbeli menekültek előtt, akiket a rezsimek összeomlását követő bizonytalanság addigra már kimozdított tradicionális életterükből. Kezdeményezőkké váltak olyan erők, amelyek gyorsan megtalálták kapcsolataikat az amúgy is expanzióra törekvő s egyre nemzetközibbé váló ISIS-köz-pontokhoz. A közvetítő elemet a szíriai "központhoz" kezdetben az egyiptomi Muszlim Testvériség jelentette. Líbiában jelenleg e csoportosulás három ága tölti ki a hatalmi űrt – ISIS Tripoli (nyugaton), ISIS Barka (keleten) és ISIS Fezzan (a déli, szaharai területeken). A kelet- és dél-szaharai területekről elindult, valamivel több, mint egymillió menekült egyszerre jelent biztonsági és gazdasági kihívást. Annál is inkább, mert egyre több bizonyíték van rá, hogy a Líbián, majd a Földközi-tengeren való átjutást az ISIS-csoportok szervezik – rátelepedve a korábbi törzsi hálózatokra –, s ők fölözik le annak busás hasznát. A menekülthullám másik forrása a Közel-Kelet s ezen belül is az államiságát jórészt szintén elveszített Szíria és azok az iraki területek, amelyeken jelenleg hadműveletek zajlanak. Időnként hozzájuk csapódnak más csoportok is, amelyek Afganisztánból vagy Közép-Ázsiából kiindulva jutnak el a többnyire szíriai menekülteknek fenntartott törökországi táborokba. Ezekben, a Jane’s Intelligence Weekly legutóbbi közlése szerint, mára már 1,7 millióan tengődnek.
A 2004-es madridi, illetve 2005-ös londoni merényletsorozatok után vált nyilvánvalóvá, hogy ezeket komoly stratégiai tervezőmunka előzte meg a nem véletlenül az ISIS elődjeként számon tartott akkori al-Kaidán belül. A merényleteknek súlyos – azaz kiszámíthatóan hatásos – politikai következményeik lettek: még 2004‑ben megbukott a George W. Bush közel-keleti politikáját támogató spanyol Aznar-kormány, és Tony Blair pozíciója is meggyengült.
Amit akkor valószínűsíteni lehetett, az mára bizonyosság. Német felderítőmunka eredményeként azonosították azokat az ISIS-en belül tevékenykedő – vagy azóta likvidált – korábbi, még a Szaddám Huszein-i időszakban nagy karriert befutott műveleti tiszteket, akik nemcsak ideológiát teremtettek az ISIS létrejöttéhez, de annak stratégiáját is nap mint nap megtervezik.
E stratégia része az a több millió embert megmozgató jelenlegi exodus, melynek csak egy töredéke ért eddig el az Európai Unióba, mindazonáltal a jelenség politikai populizmus által felnagyított következményei máris érzékelhetőek, súrlódásokat előidézve a kormányok között, tovább gyöngítve az uniós kohéziót. Több mint nyilvánvaló, hogy hosszú távon e helyzettel Európának valamit kezdenie kell, elsősorban a helyszínen, Líbiában és Szíriában helyreállítva az államiságot, ami egyszerre humanitárius és biztonsági követelmény. Hasonló okokból kívánatos lenne minél gyorsabban visszatérni ahhoz a partnerségi politikához, amelyet oly hirtelen tett kilátástalanná a 2008-as válság, illetve az "arab tavaszt" követő kudarcok sorozata Észak-Afrikában és a Közel-Keleten.
forrás: ÉS 2015.07.03.
Az Európai Unió még kellő időben, a kilencvenes években felismerte, hogy a mediterrán térség valamilyen hibrid integrációja biztonságpolitikai szempontból elkerülhetetlen, másrészt az unió vitális gazdasági érdekeit is szolgálja (energetikai források, piacbővülés, szabad kereskedelem). Ennek szellemében kezdődött meg az intézményes szerveződés (barcelonai folyamat, 1995), majd a mechanizmusok kiépítése (Euro-mediterrán Partnerség), aztán pedig egy nagyszabású, főként a franciák által támogatott, de másoktól is felkarolt nagy, politikai és gazdasági projekt, a Mediterrán Unió létrehozása (2008).
A mediterrán projekt
Már az Euro-mediterrán Partnerségben benne volt az a törekvés, hogy teljes körű kapcsolatok jöjjenek létre, s olyan fejlődést indítsanak majd el, amely stabilan helyben tartja a déli, ingatag és jobbára diktatórikus berendezkedésű, elmaradt államok lakosságát, megszünteti az iszlámista szélsőségeknek való "kitettségüket", ugyanakkor bekapcsolja őket az európai gazdasági folyamatokba.
Mindennek három pillére volt:
A politikai és biztonsági partnerség – a terrorizmus elleni küzdelem; az alapvető szabadság- és emberi jogok, a demokrácia, a pluralizmus, a tolerancia érvényre juttatása; illetve az EU közös biztonsági és védelmi politikáját (ESDP) érintő párbeszéd elindítása.
A gazdasági és pénzügyi partnerség – ez 2010-ben kezdődött volna meg egy szabadkereskedelmi keretek között megszerveződő közös térség kialakításával, a fenntartható társadalmi-gazdasági fejlődés folyamatainak ösztönzésével, a népesség életkörülményeinek javításával, a foglalkoztatottság növelésével; a regionális együttműködés és integráció előmozdításával. Azaz teljes körű gazdasági modernizációval.
A szociális, kulturális és humán partnerség – ez a déli államokat bekapcsolta volna az úgynevezett "világ-kultúrába", különös hangsúllyal a kulturális örökség védelmére, az audiovizuális szektorok együttműködésére és az ifjúságpolitikára.
Ennek keretében nyilvánvalóan megpróbáltak volna integrálni számos olyan államot, amelyek fejlődése a gyarmati rendszerek széthullása után nemhogy stagnált volna, de visszazuhant egy olyan múltba, amelyről Európának tudása nem, csak előítéletei voltak. 2001. szeptember 11. után az ebből származó fenyegetettség komoly nyomást gyakorolt a kormányokra és a nemzetközi szervezetekre is.
Az ENSZ által ekkor felkért mintegy száz arabszakértő először 2002‑ben adta közre az Arab Human Development Report (szó szerint: Jelentés az arab emberi fejlettségről) című anyagot. A szerzők mindenekelőtt az arab országok gazdasági szerkezetének alapvető problémáit emelték ki; például hogy a nők alkalmazása a gazdaságban nem teljes és nem arányos. Többnyire az agráriumban alkalmazzák 80 százalékukat, ám ott, ahol az iszlám radikalizmus közel kerül a hatalomhoz – például a tálib Afganisztánban vagy jelenleg az Iszlám Állam befolyása alatt álló területeken –, gyakorlat, hogy teljes egészében korlátozzák a nők munkavállalási lehetőségeit. Bár a mezőgazdaságban foglalkoztatják a munkaerő több mint felét, ez a gazdasági ág a GDP-nek mindössze 12 százalékát termeli meg. (A 46 milliós – egyébként igen gyengén teljesítő – Spanyolország GDP-je meghaladja a teljes arab világ által produkált GDP-t.) A harmadik világ többi régiójához mérten az arab országokban a legnagyobb a munkanélküliség. Bár 1990 és 2010 között ez némileg csökkent, az "arab tavaszt" követő bizonytalanság ismét roppantul megnövelte a munkanélküliséget, főként a fiatalok körében.
Az iskolarendszer rendkívül fejletlen, s az elemi oktatás irányítása általában a szekularitással mereven szemben álló, képzelten imámok kezében maradt. A felsőoktatás hasonlóképpen improduktív.
A kultúrát roppant mértékben befolyásolja az ideológia, és hatékonyan működik az öncenzúra is. A külvilágtól való kulturális elszigeteltség elképesztő: a 10 milliós Görögországban évente több angolról fordított mű jelenik meg, mint a 310 millió lakosú 22 arab államban együttvéve. Ráadásul itt a megjelentetett művek 80–90 százaléka vallási irodalom. Még inkább jellemző mindez azokra a dél-szaharai államokra, amelyek lakossága etnikailag nem arab, de többségében muszlim.
A Mediterrán Unió – melyet főként Nicolas Sarkozy akkori francia elnök szorgalmazott – a 22 arab ország alkotta tömbből azokat akarta kiemelni és komoly európai fejlesztési programokkal az európai gazdasági és kulturális átalakulásba integrálni, amelyek amúgy is sok szállal kötődtek a kontinenshez, s így időnkénti válságuk kihatott Európára.
Hogy a terv megvalósulhasson, két feltételnek mindenképpen adottnak kellett lennie: anyagiaknak és politikai nyitottságnak mindkét fél részéről. Optimizmusra adott okot, hogy az anyagi feltételek a számítások szerint nem jelentettek megoldhatatlan problémát, mert részben a piacbővülés, részben meg az energetikai forrásbővülés igencsak megérte volna a befektetést az uniónak. Másrészt a Líbiához való közeledés, a Kadhafi-rendszerrel kiépített viszonyok radikális javulása is sok korábbi gondot megoldott.
Az EU számottevő pénzkeretet különített el ilyen célokra, s meghirdetett néhány gigaberuházást (például az Észak-Afrikán végighúzódó autó-pálya megépítésének tervét). 2007 és 2013 között a projekteket az Európai Szomszédsági és Partnerségi Támogatási Eszköz finanszírozta volna, 11,181 milliárd eurót irányozva elő erre az időszakra. (A 2014–2020 kö-zötti időszakban a finanszírozás az új Európai Szomszédsági Eszköz keretében folytatódott volna.)
A terv négy, egymástól kulturálisan és fejlettségében különböző térséget igyekezett az unióhoz kötni – az Euro-mediterrán Partnerség (1995) égisze alatt összesen 12 országot: 1. Maghreb: Algéria, Marokkó, Tunézia; 2. Maszregh: Egyiptom, (megfigyelőként) Líbia; 3. Közel-Kelet: Iz-rael, Jordánia, Libanon, Palesztin Nemzeti Hatóság, Törökország; végül 4. az akkor még EU-n kívüli országként: Ciprus, Málta. Ez a Mediterrán Unió (2008) esetében kiegészült olyan európai államokkal, melyek ma sem tagjai az EU-nak.
A mediterrán térség fenti integrációjának folyamata azonban részben leállt, részben átstrukturálódott, részben szimbolikussá vált, s a korábbi feltételek közül ma már gyakorlatilag egyik sem áll fenn.
A 2008 őszén kiteljesedő válság különösen azokat az uniós országokat sújtotta, amelyeknek kulcsszerepük volt a projekt kivitelezésében (Itália, Spanyolország, kisebb részt Görögország). Ingataggá vált a teljes uniós pénzügyi helyzet, a projekt motorjának bizonyult Franciaországéval együtt. Ekkor született meg az a felismerés, hogy a Mediterrán Unió megvalósítása tulajdonképpen lehetetlen; a válság elmúltával vissza kellene térni a sokkal lazább kapcsolatrendszert feltételező partnerségi elgondoláshoz.
Ráadásul ebben az időszakban még tartotta magát a hit, hogy Eu-rópa szénhidrogénigényét ki lehet elégíteni csak orosz – esetleg alternatív közel-keleti vagy közép-ázsiai – forrásokból, elvégre a Moszkvához fűződő kapcsolatok rendezettségét ekkor még mindenki adottságnak tekintette, és ennek alapján hosszú távra tervezett. Így a kontinens meghatározó államainak szemszögéből a mediterrán rendezés elveszítette prioritását.
A gazdasági válság hatása ugyanakkor Észak-Afrikában és a Közel-Keleten is érződött, a kormányzati szándékok homlokteréből ott is eltűntek a hosszú távú tervek, s csak a napi válságkezelésre maradt energia.
A kudarc okai
A 2010-től datálható észak-afrikai és közel-keleti politikai válság teljesen megváltoztatta e térségek addigi belső állapotát. Az "arab tavasz-ként" ismert forradalmak radikális változást, demokratizálódást és gazdasági fellendülést ígértek, ám ehelyett a forradalmat megvívó, a diktatórikus és korrupt rezsimeket elmozdító nyugatos-liberális erők helyébe mindenütt – igaz, demokratikus úton – iszlámista erők léptek, s nem hogy javult volna, de mindenütt romlott a demokratizációs állapot, nem kevésbé a gazdasági teljesítőképesség.
Az "arab tavasznak" térségenként más-más következményei voltak.
Egyetlen olyan ország van egyelőre, ahol sikerült a forradalom célkitűzéseit elérni, s az iszlámista utóderőket félreállítani, ez Tunézia. Jelenleg a Nyugat partnereként elismert demokratikus és liberális kormányzat vezeti az országot.
Egyiptomban ugyan sikeres volt a forradalom, de visszatért a korábbi rezsim, annak minden ballasztjával és problémájával. Bár az Abdel Fatah al-Sziszi tábornok által levezényelt sikeres katonai hatalomátvételről megoszlanak a vélemények, ám az tény: a puccs egy sokkal nagyobb katasztrófától védte meg a Közel-Kelet – és az arab világ – legfontosabb államát, Egyiptomot.
Líbiában és Szíriában az állam mint olyan megsemmisült, állandósult a polgárháború. Mindkét országban akadálya a helyreállításnak, az Iszlám Állam (ISIS, Daes) nevű terrorista entitás. Az a menekülthullám, mely jelenleg megoldhatatlan problémát jelent az Európai Uniónak, túlnyomórészt e két országhoz köthető. Így a kialakult humanitárius katasztrófáért egyértelműen az ISIS okolható.
Ráadásul a nemzetközi térben mozgó iszlámista erők – az ISIS mellett például a Boko Haram, a MUJAO (Mozgalom a Nyugat-afrikai Egységért és Dzsihádért), az AKIM (Al-Kaida az Iszlám Maghrebben) és az Anszár ed-Dín – olyan államokat is bevontak a szunnita arab térség válságába, melyek tradicionálisan alig érintkeztek a Közel-Kelettel és még kevésbé Európával: Mali, Mauritánia, Niger, Szudán, Szomália.
Mindemellett az "arab tavasz" csak közvetve érintette Algériát, Jordániát, Libanont, Marokkót, a Palesztin Nemzeti Hatóságot. Ezekben az ál-lamokban a belső viszonyok a régiek maradtak, átalakulás nem történt, sőt a korábbi elit megőrizte kulcsszerepét. Ugyanakkor, ha az ISIS-t nem fékezik meg, egyetlen ország biztonsága sem garantálható a jövőben. Tunézia erre a legjobb példa, ahonnan legalább háromezren harcolnak ma Szíriában az ISIS oldalán, és ahol az utóbbi időben két, a Bardo Múzeum elleni, illetve Sousse városának üdülőövezetében végrehajtott véres merénylet próbálta megingatni a rendszert. Ha az iszlámisták ide is visszatérnek, a tunéziai politikai kibontakozás könnyen visszájára fordulhat.
A menekülés okai
Melyek a menekültek hátországai?
Észak-Afrika és a dél-szaharai övezet. A Kadhafi-rezsim bukásával kapu nyílt azok előtt a térségbeli menekültek előtt, akiket a rezsimek összeomlását követő bizonytalanság addigra már kimozdított tradicionális életterükből. Kezdeményezőkké váltak olyan erők, amelyek gyorsan megtalálták kapcsolataikat az amúgy is expanzióra törekvő s egyre nemzetközibbé váló ISIS-köz-pontokhoz. A közvetítő elemet a szíriai "központhoz" kezdetben az egyiptomi Muszlim Testvériség jelentette. Líbiában jelenleg e csoportosulás három ága tölti ki a hatalmi űrt – ISIS Tripoli (nyugaton), ISIS Barka (keleten) és ISIS Fezzan (a déli, szaharai területeken). A kelet- és dél-szaharai területekről elindult, valamivel több, mint egymillió menekült egyszerre jelent biztonsági és gazdasági kihívást. Annál is inkább, mert egyre több bizonyíték van rá, hogy a Líbián, majd a Földközi-tengeren való átjutást az ISIS-csoportok szervezik – rátelepedve a korábbi törzsi hálózatokra –, s ők fölözik le annak busás hasznát. A menekülthullám másik forrása a Közel-Kelet s ezen belül is az államiságát jórészt szintén elveszített Szíria és azok az iraki területek, amelyeken jelenleg hadműveletek zajlanak. Időnként hozzájuk csapódnak más csoportok is, amelyek Afganisztánból vagy Közép-Ázsiából kiindulva jutnak el a többnyire szíriai menekülteknek fenntartott törökországi táborokba. Ezekben, a Jane’s Intelligence Weekly legutóbbi közlése szerint, mára már 1,7 millióan tengődnek.
A 2004-es madridi, illetve 2005-ös londoni merényletsorozatok után vált nyilvánvalóvá, hogy ezeket komoly stratégiai tervezőmunka előzte meg a nem véletlenül az ISIS elődjeként számon tartott akkori al-Kaidán belül. A merényleteknek súlyos – azaz kiszámíthatóan hatásos – politikai következményeik lettek: még 2004‑ben megbukott a George W. Bush közel-keleti politikáját támogató spanyol Aznar-kormány, és Tony Blair pozíciója is meggyengült.
Amit akkor valószínűsíteni lehetett, az mára bizonyosság. Német felderítőmunka eredményeként azonosították azokat az ISIS-en belül tevékenykedő – vagy azóta likvidált – korábbi, még a Szaddám Huszein-i időszakban nagy karriert befutott műveleti tiszteket, akik nemcsak ideológiát teremtettek az ISIS létrejöttéhez, de annak stratégiáját is nap mint nap megtervezik.
E stratégia része az a több millió embert megmozgató jelenlegi exodus, melynek csak egy töredéke ért eddig el az Európai Unióba, mindazonáltal a jelenség politikai populizmus által felnagyított következményei máris érzékelhetőek, súrlódásokat előidézve a kormányok között, tovább gyöngítve az uniós kohéziót. Több mint nyilvánvaló, hogy hosszú távon e helyzettel Európának valamit kezdenie kell, elsősorban a helyszínen, Líbiában és Szíriában helyreállítva az államiságot, ami egyszerre humanitárius és biztonsági követelmény. Hasonló okokból kívánatos lenne minél gyorsabban visszatérni ahhoz a partnerségi politikához, amelyet oly hirtelen tett kilátástalanná a 2008-as válság, illetve az "arab tavaszt" követő kudarcok sorozata Észak-Afrikában és a Közel-Keleten.
forrás: ÉS 2015.07.03.
