A holokauszt nem egy a tömeggyilkosságok történetében; egyedisége nem a zsidóságot változtatta meg, hanem az európai kultúra viszonyát önmagához.
Hogy mennyire indokolt a kísérlet, melynek gondolata a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen fogant meg, és amely arról szól, hogy kötelező tantárgyként bevezetnék a holokauszt történetének oktatását, épp a bejelentést követő vita mutatja. A megfogalmazott vélemények ugyanakkor árnyalt képet festenek arról, hogy mennyire képes önreflexióra a társadalmunk.
A tantárgy bevezetésére nyilvánvalóan semmi szükség sem lenne, ha Magyarországon ma nem lenne akut kérdés az antiszemitizmus, illetve ha a jobboldali politikai aktorok túlnyomó többsége – meglehet, különböző okokból – ne érezné úgy, hogy a holokauszttal kapcsolatos kételyek, a zsidósággal szembeni kétértelműségnek nyújtott legitimáció a legtermészetesebb dolgok egyike, ha abból politikai haszon húzható.
Ott van ugyanakkor a jobboldali értelmiségnek az a nem kis csoportja, melynek tagjai minden bizonnyal iszonyodnak radikálisabb elvbarátaik nézeteitől, ugyanakkor csendben maradnak, mert egyrészt félnek, másrészt kritikáikkal nem akarják korlátozni a jobboldal politikai befolyását. Vagyis tudatosan azonosulnak mindazzal, ami a szélsőségesség jegyében elhangzik, még ha nem is értenek feltétlenül egyet vele.
Ezen az alapon nyilvánvalóan kizárható mindenfajta kiegyezés, áthajolás a lövészárkok felett.
A tisztességes és tisztességtelen jobboldalt a jelek szerint megbonthatatlan kötelék fűzi egybe; e kötelék ugyan politikai, ám meghatároz mindent, még azt is, ami normális társadalmakban a politikán túli létnek a része, így a kultúrát, a magánéletet, az ünnep- és hétköznapokat, a múltat és a jelent. A jobboldalhoz sorolható tisztességes emberek egyelőre nem hajlandók egyértelmű tanújelét adni annak, hogy van valami, ami más bennük, mint radikális elvbarátaikban. Nem akarják nevüket adni annak a beismeréséhez, hogy a holokauszt nem egy a tömeggyilkosságok történetében; egyedisége nem a zsidóságot változtatta meg, hanem az európai kultúra viszonyát önmagához. Minthogy megtörtént, a holokauszt örökre velünk marad, civilizációnk örök belső drámája lesz akkor is, amikor már túlélők nem lesznek többé. Mert mindannyian túlélők lettünk. Akik utánunk következnek, azok is.
Ezért szükséges kötelező tananyaggá tenni mindazt, ami 1933 és 1945 között holokausztként Európában megtörtént.
Nagyon civilizált hangon, sok józannak tűnő érvet felsorakoztatva megjelent a PPKE állítólagos hallgatóinak tiltakozó felhívása, melyben arra kérik az egyetem vezetését, hogy vonja vissza a holokauszt történetének oktatása ügyében hozott döntést. A civilizált hangvétel és az ésszerűnek tűnő érvek mögött azonban egyértelműen felsejlik az a tökéletesen és komplexen antiszemita mentalitás, melyet a nyugat-európai szélsőbaltól oly könnyedén emelt be a maga világlátásába a magyar szélsőjobboldal Tellér Gyulától kezdve Vona Gáborig. Ők, ha meghallják Auschwitzt, önkéntelenül is rávágják: Trianon; ha Izrael kerül szóba, akkor: Gáza. Akik ezt a hallgatói petíciót megfogalmazták, láthatóan tanult emberek; nem felmentést akarnak kapni amiatt, amit valakik itt 70-80 évvel ezelőtt elkövettek, hanem szolidaritást vállalni velük. A mai magyar antiszemita politikai kurzus nem elhallgatni akarja a múltat, hanem sikertörténetként megismételni azt.
Tulajdonképpen az ellenoldal is hallgat; a baloldali értelmiség ingerküszöbét – legalábbis eddig – a téma el sem érte; a liberálisok meg azon óbégatnak, hogy a tárgy kötelezővé tétele az egyéni szabadságjogok korlátozásával egyenlő.
Mintha mindenki túllépni szeretne önmagán. A semmibe.
Egyetlen kivétel van, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora, Szuromi Szabolcs.
A szerző a DK elnökségi tagja.
Forrás:
Magyar Narancs
A holokauszt nem egy a tömeggyilkosságok történetében; egyedisége nem a zsidóságot változtatta meg, hanem az európai kultúra viszonyát önmagához.
Hogy mennyire indokolt a kísérlet, melynek gondolata a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen fogant meg, és amely arról szól, hogy kötelező tantárgyként bevezetnék a holokauszt történetének oktatását, épp a bejelentést követő vita mutatja. A megfogalmazott vélemények ugyanakkor árnyalt képet festenek arról, hogy mennyire képes önreflexióra a társadalmunk.
A tantárgy bevezetésére nyilvánvalóan semmi szükség sem lenne, ha Magyarországon ma nem lenne akut kérdés az antiszemitizmus, illetve ha a jobboldali politikai aktorok túlnyomó többsége – meglehet, különböző okokból – ne érezné úgy, hogy a holokauszttal kapcsolatos kételyek, a zsidósággal szembeni kétértelműségnek nyújtott legitimáció a legtermészetesebb dolgok egyike, ha abból politikai haszon húzható.
Ott van ugyanakkor a jobboldali értelmiségnek az a nem kis csoportja, melynek tagjai minden bizonnyal iszonyodnak radikálisabb elvbarátaik nézeteitől, ugyanakkor csendben maradnak, mert egyrészt félnek, másrészt kritikáikkal nem akarják korlátozni a jobboldal politikai befolyását. Vagyis tudatosan azonosulnak mindazzal, ami a szélsőségesség jegyében elhangzik, még ha nem is értenek feltétlenül egyet vele.
Ezen az alapon nyilvánvalóan kizárható mindenfajta kiegyezés, áthajolás a lövészárkok felett.
A tisztességes és tisztességtelen jobboldalt a jelek szerint megbonthatatlan kötelék fűzi egybe; e kötelék ugyan politikai, ám meghatároz mindent, még azt is, ami normális társadalmakban a politikán túli létnek a része, így a kultúrát, a magánéletet, az ünnep- és hétköznapokat, a múltat és a jelent. A jobboldalhoz sorolható tisztességes emberek egyelőre nem hajlandók egyértelmű tanújelét adni annak, hogy van valami, ami más bennük, mint radikális elvbarátaikban. Nem akarják nevüket adni annak a beismeréséhez, hogy a holokauszt nem egy a tömeggyilkosságok történetében; egyedisége nem a zsidóságot változtatta meg, hanem az európai kultúra viszonyát önmagához. Minthogy megtörtént, a holokauszt örökre velünk marad, civilizációnk örök belső drámája lesz akkor is, amikor már túlélők nem lesznek többé. Mert mindannyian túlélők lettünk. Akik utánunk következnek, azok is.
Ezért szükséges kötelező tananyaggá tenni mindazt, ami 1933 és 1945 között holokausztként Európában megtörtént.
Nagyon civilizált hangon, sok józannak tűnő érvet felsorakoztatva megjelent a PPKE állítólagos hallgatóinak tiltakozó felhívása, melyben arra kérik az egyetem vezetését, hogy vonja vissza a holokauszt történetének oktatása ügyében hozott döntést. A civilizált hangvétel és az ésszerűnek tűnő érvek mögött azonban egyértelműen felsejlik az a tökéletesen és komplexen antiszemita mentalitás, melyet a nyugat-európai szélsőbaltól oly könnyedén emelt be a maga világlátásába a magyar szélsőjobboldal Tellér Gyulától kezdve Vona Gáborig. Ők, ha meghallják Auschwitzt, önkéntelenül is rávágják: Trianon; ha Izrael kerül szóba, akkor: Gáza. Akik ezt a hallgatói petíciót megfogalmazták, láthatóan tanult emberek; nem felmentést akarnak kapni amiatt, amit valakik itt 70-80 évvel ezelőtt elkövettek, hanem szolidaritást vállalni velük. A mai magyar antiszemita politikai kurzus nem elhallgatni akarja a múltat, hanem sikertörténetként megismételni azt.
Tulajdonképpen az ellenoldal is hallgat; a baloldali értelmiség ingerküszöbét – legalábbis eddig – a téma el sem érte; a liberálisok meg azon óbégatnak, hogy a tárgy kötelezővé tétele az egyéni szabadságjogok korlátozásával egyenlő.
Mintha mindenki túllépni szeretne önmagán. A semmibe.
Egyetlen kivétel van, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora, Szuromi Szabolcs.
A szerző a DK elnökségi tagja.
Forrás: Magyar Narancs
