Barion Pixel

Niedermüller Péter: Függő helyzetben

2015.06.10.
Niedermüller PéterCsillag István és Mihályi Péter, a két kitűnő liberális közgazdász május 23-án közzétett cikkükben (Tegnap a szegények, holnap mindannyian) megállapítják, hogy „A szegénység miatti elégedetlenség nem hozta vissza a demokráciát, a jogállamot és a piacgazdaságot…”. Szerintük „a jövőnek nem az az igazi kérdése, hogy holnap és holnapután bőkezűbben osztja-e a segélyeket a kormány, hogy bevezetik-e a feltétel nélküli alapjövedelem intézményét, hanem az, hogy az ország egészének folyamatos relatív lecsúszása – vagyis az élenjáró európai országoktól való lemaradása – megállítható-e”. Mintha nem tudnák, hogy a növekvő szegénység éppen ennek a lecsúszásnak az egyik félreismerhetetlen jegye. Keresik a magyarázatot, hogy miért viseli el a magyar társadalom több mint öt éve a kormány modernizációellenes, az európai értékeket megtagadó, autokrata és populista politikáját. Ám az a magyarázat, amit találnak, téves. Mégpedig azért, mert magát a helyzetet is rosszul értik. Azt bizonygatják, hogy a terebélyesedő és mélyülő szegénység azért nem morzsolta fel a Fidesz táborát, mert ez a szegénység nem olyan mértékű, amilyennek gondoljuk, s valójában széles társadalmi rétegek jövedelme nőtt, nem pedig csökkent az elmúlt években. Szerintük 2012 és 2014 között csökkentek az egyenlőtlenségek, sőt ez a folyamat folytatódott az utóbbi fél évben is. „Ez az egyik – és talán a legfontosabb – magyarázata annak, hogy Orbán miért tudott 2014-ben háromszor is fölényesen választásokat nyerni.” A szerzőpáros a Tárki háztartás-statisztikai elemzésére hivatkozik. De nem említik meg, hogy az Eurostat 2012-re és 2013-ra vonatkozó deprivációs indexén Magyarország Bulgária és Románia után a harmadik legrosszabb adatot mutatja. Az Eurostat adatai szerint 2012–2013-ban Görögország és Ciprus után Magyarországon nőtt leginkább az elszegényedés veszélye. A KSH 2014-es adataiból is az derül ki, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek kifejezetten növekedtek Magyarországon, és ezzel egyidejűleg egyre csökkent a társadalmi kohézió. Hosszan sorolhatnánk még az adatokat, amelyek azt bizonyítják, hogy Magyarországon 2010 óta folyamatosan nő a szegénység, s mind többek számára fenyegető veszély a társadalmi lecsúszás, de a szerzők ezekről nem vesznek tudomást. Az a tény, hogy ki tudnak mutatni valami minimális jövedelemnövekedést nem jelenti a szegénység csökkenését. S még kevésbé azt, hogy erősödne a társadalmi kohézió, vagy hogy az érintettek számára megnyílna a lehetőség a felemelkedésre. A szegénység nem egyszerűen jövedelemkülönbség, hanem mindenekelőtt az egyéni szabadság, a perspektívák, a lehetőségek hiányának a kérdése. Akik ma a társadalom perifériáján élnek, elvesztették a hitüket és minden esélyüket arra, hogy előbb vagy utóbb ki tudnak törni jelenlegi helyzetükből. Pontosan tudják, hogy szegénységük „hagyományozódik”, s akár tovább is mélyülhet. Úgy élik meg a helyzetüket, hogy a társadalom magukra hagyta őket, s ezért nem vesznek részt a politikai életben. Nem lehet őket mozgósítani, mert ennek a hitnek a hiányában nincs miért részt venniük a közéletben. Akiknek pedig az elszegényedés veszélyével kell szembenézniük, azok minden erejüket helyzetük megőrzésére fordítják, s ezért csak olyan döntéseket hoznak, amelyek ezt a jelenlegi – akármennyire is relatív – biztonságot szolgálják. Ilyen helyzetben az ellenzéki pártok által kínált jövő csak akkor jelent követhető alternatívát, ha ténylegesen megvalósíthatónak és a jelenleginél jobbnak látszik. Ma Magyarországon nem ez a helyzet. Ezért téves az a feltételezés, hogy a szegénység miatti elégedetlenség visszahozhatta volna a demokráciát, a jogállamot és a piac gazdaságot. Ezek helyreállítása nem a szegények feladata, és nem lehet egyszerűen a szegénység feletti morális felháborodás eredménye. A „hibát” máshol kell keresni. A jelenlegi kormány politikáját négy nagy csoport támogatja: – azok, akik az elmúlt években jelentős mértékben gazdagodtak, akik az államot foglyul ejtő korrupció haszonélvezői, s feladták minden politikai és morális meggyőződésüket; – a társadalmilag konzervatív nézeteket valló, a nyitott társadalmat elutasító, a nacionalista retorikára érzékeny polgárok. Akik helyeslik, ahogy a kormány kiáll a nemzetinek vélt értékek és hagyományok mellett, s egy szűken értelmezett keresztény-konzervatív morált kíván rákényszeríteni a társadalomra; – az alsó és részben középosztálynak az a kulturálisan konzervatív része, amely erős, gondoskodó és védelmező államra vágyik; – a marginalizálódott, elszegényedett rétegek, amelyek számára a kormány tudatosan nem kínál semmiféle perspektívát a közmunkán kívül, így tartva őket egzisztenciális függőségben. És ez a lényeg: a függőségben tartás. Ez a Fidesz-kormány hatalommegőrzési technikájának a lényege: támogatóit anyagi, ideológiai-kulturális, egzisztenciális függőségben tartani, s a támogatást ily módon fenntartani, sőt kikényszeríteni. A Fidesz választási győzelmeinek ez a magyarázata. Az, hogy nagyon nyíltan, közvetlenül és durván érzékelteti ezt a függőséget. Ezt fejezi ki a helyi, fideszes polgármesterek által osztogatott közmunka, a pedagógusok tankerületek általi ellenőrzése, minősítése, a közpénzek szétosztása, a pályázatok közvetlenül a miniszterelnök által történő elbírálása – hogy csak néhány példát említsek. Az igazi kérdés tehát nem az, hogy csökken-e, vagy növekszik a szegénység, hanem az, hogy a magyar társadalom miért tűri ezt a függőségi rendszert? Persze létezik ellenállás, aminek leginkább látható jelét a nagyvárosi tüntetések jelentik. A szerzőpárosnak persze igaza van abban, hogy ez az ellenállás nem túl erős. Egy-két kivételtől eltekintve, ezeken a tüntetéseken nincsenek nagyobb tömegek, s nincs semmiféle kontinuitásuk sem. Elsősorban azért nincs, mert jellemzően egy-egy ügyről szólnak, s nem az egész rendszer ellen irányulnak. Devizahitelesek, internetadó, egyetemek átszervezése stb. Ezeket a konfliktusokat a kormány a rendszer keretein belül rendezni tudja (visszavonja az internetadót, elmaszatolja az egyetemek átszervezését, törvényt hoz a devizahitelesek megmentésére stb.), s ily módon kihúzza a talajt a tiltakozások alól. Ezeket a megmozdulásokat többnyire nem is politikai pártok szervezik, hanem speciális célokra alakult civil szervezetek, melyek ennek megfelelően csak egyes társadalmi csoportokat érnek el. Ezektől a tiltakozásoktól a rendszer meggyengülését, vagy éppen összeomlását várni, több mint tévedés. Hiába sérti meg a kormány akárhány csoport érdekeit – ahogyan azt a szerzők írásukban felsorolták –, ezek az érdeksérelmek nem egyesülnek olyan erővé, amely képes lenne meggyengíteni a rendszert. Ugyanakkor a közvélemény-kutatási adatokból tudjuk, hogy a baloldali ellenzéki pártoknak 1,2 millió stabil szavazójuk van. S ezek csak részben azonosak a civil tüntetések résztvevőivel. Miközben a magyar társadalom többsége elégedetlen az állapotokkal, szidja a rendszert, elutasítja az illiberális demokráciát, ennek nincsenek tényleges politikai következményei. Nincsenek, mert a vidéki Magyarország igen erősen érzi a függőséget, nagyon tart az ellenszegülés vélt vagy valós következményeitől, s mert az alkalmazkodás vagy a passzivitás kisebb erőfeszítéssel jár, mint az ellenállás. És mert a társadalom többsége nem érzi, nem látja, hogy van tényleges alternatíva. Nem az Orbán-kormány megdöntésére, hanem arra, ami utána következik. A mi feladatunk pontosan az, hogy megértessük, elfogadtassuk az országgal, igenis van alternatíva. Ez a másik Magyarország nem a gyűlölködésre, az ellenségeskedésre, a bezárkózásra, mások megbélyegzésére és kirekesztésére, hanem a morális politikára, a fenntartható fejlődésre, a szociális érzékenységre, a társadalmi szolidaritásra, a befogadó társadalomra, az esélyegyenlőségre és az emberi jogok tiszteletben tartására épül. A szerző a DK európai parlamenti képviselője forrás: nol.hu
RSS