A magyar kormány – a Külgazdasági és Külügyminisztériumon keresztül – üzent: folytatja az azeri gyilkos kiadásával megkezdett „gyakorlatot”. Most épp a török állam szájíze szerint.
Világszerte megemlékeztek az Oszmán Birodalomban épp száz esztendővel ezelőtt elkezdődött örmény tömeggyilkosságok évfordulójáról. A legérintettebbek, az örmények és a törökök továbbra sem képesek túllépni a szörnyű események 20. századi percepcióján; örmény vonatkozásban ez messzemenően érthető, török részről azonban már egyre kínosabb és természetesen kontraproduktívabb.
A magyar kormány – a Külgazdasági és Külügyminisztériumon keresztül – üzent: tovább óhajtja folytatni az azeri gyilkos kiadásával megkezdett „gyakorlatot”. Ennek megfelelően az 1915-ös, egyesek szerint másfélmillió örmény áldozatot szedő eseményeket praktikus (gazdasági) okokból nem hajlandó genocídiumnak tekinteni. Mi több, a magyar kormány azonosul a török politikai mintával, Törökország pedig – mint tudjuk – elutasít minden felelősséget az örmények lemészárlása miatt, és semmilyen önvizsgálatra sem hajlandó.
Egyetlen folyamat
A mainstream nyugati politikai szemlélet azonban gyökeresen átalakult; egészen más természetű reakciók születnek manapság, mint korábban. Az örmény genocídiumot beleillesztik abba a történeti tablóba, amely már nem az egyes tömeggyilkosságokat értelmezi, hanem általuk a teljes 20. század természetét.
Minden bizonnyal lesznek még történészi, sőt politikai viták, melyekben az egyes események különlegességét hangsúlyozzák az érintettek utódai, de egyre inkább érzékelhető: azáltal, hogy az események egyetlen folyamatnak váltak részévé, megnőtt annak lehetősége, hogy olyanok is azonosulni tudjanak az egykori áldozatokkal, akiket nem érint közelről az emlék.
Hogy csak egy példát mondjak, fájdalmasan hiányzik a globális szenvedéstörténetből azoknak az amerikai őslakóknak – az „indiánoknak” – a kipusztulása, akik a középkori spanyol és portugál gyarmatosítóknak estek áldozatul, tűntek el nyomtalanul, hasonlóképp Észak-Amerika vagy Ausztrália bennszülötteihez. Nem arról van szó, hogy korábban ne ismertük volna az egykori történéseket, de a tény, hogy az azonosulás ezeknek a generációknak a szenvedésével, sorsuk átérzése és a jogos harag a pusztulásuk miatt, mindig is csak egyfajta intellektuális kuriózum maradt.
Az örmény tragédia nyitánya volt milliós közösségek pusztulásának; időben nem sokkal követte azt a holomodor: mintegy hétmillió ukrán – közöttük legalább 3 millió gyermek – éhhalála a szovjet kolhozosítás eredményeként 1932-1933-ban. Mindközül kiemelkedik a holokauszt, majd a harmadik világ sorozatos tragédiái, hol háborúkhoz köthetően (Korea, Vietnam), hol politikai rendszerekhez – a Vörös Khmer három millió kambodzsai áldozatával, például. Esetleg ugyanez etnikai jelleggel, mint Ruandában: itt félmillió tuszit és közel ugyanennyi hutut gyilkoltak le. És akkor még nem is említettük a GULAG-millióit, a kaukázusi szovjet tisztogatásokat, vagy a népirtással felérő tatárüldözést a sztálini korszakban.
A honatyák túlnyomó többségének támogatásával
A 20. századi népirtások egészként felfogása és folyamat jellegük tudatosulása alighanem elkerülhetetlen ahhoz, hogy a világ másként élje életét a következő évszázadban. Nem véletlen, hogy a nyugati világ fontosabb civil és nem civil vezetői végre nem politikai kérdést látnak e pusztulásokban, hanem saját társadalmi identitásunk átértelmezésének szükségszerűségét. Mind Barack Obama, mind pedig a francia elnök, François Hollande nyilatkozatai ezt tükrözik. A leglátványosabb és legmegrendítőbb esemény e téren a Bundestag pénteki – április 24-i – szavazása: a honatyák túlnyomó többségének támogatásával ismerte el Németország is genocídiumként mindazt, ami 1915-ben az Oszmán Birodalomban történt.
A török elnök erre adott reakcióját, mármint, hogy ne épp a németek mondják meg neki, hogy mi is az a népirtás, lehet, hogy szellemes riposztnak vélte, de annyi marad meg a világ emlékezetében erről, hogy míg Recep Tayyip Erdoğan messzemenően azonosul az örményeket legyilkolókkal, addig a mai németek mindent elutasítanak, amit elődeik 1933-1945 között megcselekedtek.
A magyar kormány meg…? Eh, "aki embernek hitvány, az magyarnak is alkalmatlan" (Tamási Áron).
A szerző a DK elnökségi tagja.
forrás:
Magyar Narancs
A magyar kormány – a Külgazdasági és Külügyminisztériumon keresztül – üzent: folytatja az azeri gyilkos kiadásával megkezdett „gyakorlatot”. Most épp a török állam szájíze szerint.
Világszerte megemlékeztek az Oszmán Birodalomban épp száz esztendővel ezelőtt elkezdődött örmény tömeggyilkosságok évfordulójáról. A legérintettebbek, az örmények és a törökök továbbra sem képesek túllépni a szörnyű események 20. századi percepcióján; örmény vonatkozásban ez messzemenően érthető, török részről azonban már egyre kínosabb és természetesen kontraproduktívabb.
A magyar kormány – a Külgazdasági és Külügyminisztériumon keresztül – üzent: tovább óhajtja folytatni az azeri gyilkos kiadásával megkezdett „gyakorlatot”. Ennek megfelelően az 1915-ös, egyesek szerint másfélmillió örmény áldozatot szedő eseményeket praktikus (gazdasági) okokból nem hajlandó genocídiumnak tekinteni. Mi több, a magyar kormány azonosul a török politikai mintával, Törökország pedig – mint tudjuk – elutasít minden felelősséget az örmények lemészárlása miatt, és semmilyen önvizsgálatra sem hajlandó.
Egyetlen folyamat
A mainstream nyugati politikai szemlélet azonban gyökeresen átalakult; egészen más természetű reakciók születnek manapság, mint korábban. Az örmény genocídiumot beleillesztik abba a történeti tablóba, amely már nem az egyes tömeggyilkosságokat értelmezi, hanem általuk a teljes 20. század természetét.
Minden bizonnyal lesznek még történészi, sőt politikai viták, melyekben az egyes események különlegességét hangsúlyozzák az érintettek utódai, de egyre inkább érzékelhető: azáltal, hogy az események egyetlen folyamatnak váltak részévé, megnőtt annak lehetősége, hogy olyanok is azonosulni tudjanak az egykori áldozatokkal, akiket nem érint közelről az emlék.
Hogy csak egy példát mondjak, fájdalmasan hiányzik a globális szenvedéstörténetből azoknak az amerikai őslakóknak – az „indiánoknak” – a kipusztulása, akik a középkori spanyol és portugál gyarmatosítóknak estek áldozatul, tűntek el nyomtalanul, hasonlóképp Észak-Amerika vagy Ausztrália bennszülötteihez. Nem arról van szó, hogy korábban ne ismertük volna az egykori történéseket, de a tény, hogy az azonosulás ezeknek a generációknak a szenvedésével, sorsuk átérzése és a jogos harag a pusztulásuk miatt, mindig is csak egyfajta intellektuális kuriózum maradt.
Az örmény tragédia nyitánya volt milliós közösségek pusztulásának; időben nem sokkal követte azt a holomodor: mintegy hétmillió ukrán – közöttük legalább 3 millió gyermek – éhhalála a szovjet kolhozosítás eredményeként 1932-1933-ban. Mindközül kiemelkedik a holokauszt, majd a harmadik világ sorozatos tragédiái, hol háborúkhoz köthetően (Korea, Vietnam), hol politikai rendszerekhez – a Vörös Khmer három millió kambodzsai áldozatával, például. Esetleg ugyanez etnikai jelleggel, mint Ruandában: itt félmillió tuszit és közel ugyanennyi hutut gyilkoltak le. És akkor még nem is említettük a GULAG-millióit, a kaukázusi szovjet tisztogatásokat, vagy a népirtással felérő tatárüldözést a sztálini korszakban.
