„Míg november 8-a után a megválasztott elnöknek minden héten volt egy, a világot sokkoló bejelentése, január 20. után pedig úgyszólván minden napra jutott egy hasonló, addig ma úgyszólván óránként megtudunk valamit, ami felér az elnök számára egy kegyelemdöféssel.”

Méltányos gyakorlat volt eddig, hogy az amerikai elnökök száz nap türelmi időt kaptak a médiától és politikai ellenfeleiktől megválasztásokat követően. Donald Trump esetében azonban – most már egészen biztos – ez másképp alakul. Kevesebb, mint egy hónappal eskütétele után nem csak az ellene folyó támadásoktól hangos a Szenátus Nemzetbiztonsági Bizottsága és a világsajtó, de az elnök kénytelen elkönyvelni az első teljes vereségeket is. Méghozzá – ha lehet efféle magasztos kifejezéseket használni vele kapcsolatban – politikai credójának legfontosabb célkitűzéseiben.

A támadásokat nem csak az inspirálja, hogy a világnak rá kellett döbbennie: Trump komolyan gondolja azokat az ostobaságokat, amiket a kampányban mondott, hanem, hogy még ma is a kormánypolitika formálásának egyedüli, ráadásul szuverén forrásaként tekint önmagára. Mint egy monarchikus uralkodó. Pedig egyre gyakrabban igazolódnak be vele kapcsolatban azok a korábbi gyanúk, hogy ezekben a dolgokban módfelett járatlan, s a jogállamiság nem jelent számára semmit. Épp oly természetes könnyedséggel lép túl az elnöki jogkörökön, miként valaha az adózási szabályokon. Sőt, igyekszik még élvezni is ezt, azaz sportot űz a visszaélésekből, egyidejűleg gúny a törvényekből.

Több bírósági eljárás is megsemmisítette azt az elnöki rendeletet, mellyel hét muzulmán álam polgárainak beutazását tiltotta meg az Egyesült Államokba. A bírósági döntések nyilvánvalóan nem azt vitatták, hogy a Közel-Kelet számos államának jó néhány polgára nemzetbiztonsági veszélyt jelenthet, hanem azt, hogy a rendelkezés válogatás és bizonyítékok nélkül korlátozta nagy tömegek természetes emberi jogát, ami az amerikai törvényekkel – elsősorban az alkotmánnyal – semmiképp sem fér össze. Ráadásul – túllépve a jogi szempontokon – az elnöki rendelet értelmetlenségét még annak propagandisztikus jellege is aláhúzta. A hét ország között több olyan nem szerepelt – így Szaúd-Arábia vagy Egyiptom –, melyeknek polgárai tényleg hajtottak végre merényleteket az Egyesült Államok területén, míg olyan országok igen, ahonnan efféle fenyegetés a múltban nem érkezett. Az elnöki rendelet teljesen felesleges jellegét az érvényben levő amerikai terrorellenes törvény, a George W. Bush által elfogadtatott Patriot Act is igazolja. Ez a rendkívül szigorú és sokak által épp ezért bírált jogszabály 2001 óta sikerrel akadályozta meg a merényleteket, illetve mint amilyen a 2013-ban végrehajtott bostoni volt, azt szabályt erősítő kivétellé tette.

A másik eset a frissen kinevezett nemzetbiztonsági főtanácsadó, Michael Flynn tábornok gyors távozása posztjáról, minekutána a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) és az FBI nem csak lehallgatta annak telefonbeszélgetését az orosz nagykövettel, Szergej Kiszljakkal, de azt is bizonyítani tudta, hogy a tábornok, amikor felettesének, Mike Pence alelnöknek beszámolt a kapcsolatfelvételről, hazudott a beszélgetések tartalmát illetően.

Flynn egyébként érdekes módon egyesíti mindkét aktuális problémahalmazt, melybe Trumpnak sikerült kevesebb, mint egy hónapos elnöksége alatt nyakig elmerülni. Az amerikai-orosz kapcsolatokét, és a közel-keletiekét.

Lássuk először ez utóbbiakat. Szakértők már kinevezésekor feltették a kérdést: hogyan ültethető egy olyan katonaember Henry Kissinger és Zbigniew Brzezinski egykori székébe, akinek politikai rálátása még azokra a problémákra sem volt, melyekkel hivatásszerűen foglalkoznia kellett volna. Így az afganisztániakra s – hírszerzési szempontból – a közel-keletiekre. Ez utóbbi esetben e hiányosságai nagyon gyorsan megbosszulták magukat, hisz a védelmi minisztérium hírszerző ügynökségének, a DIA-nak a vezető pozíciójából is időnek előtte távoznia kellett, minekutána – gyanús orosz kapcsolatai mellett – több, mint szakszerűtlenül viszonyult a tényleges szakértők előrejelzéseihez.

Valóban, a DIA-nál eltöltött másfél éves időszakban (2013-2014) igyekezett feltűnően jó személyes kapcsolatokat kiépíteni az orosz titkosszolgálattal, 2015-ben pedig elfogadott egy fizetett vendégszónoki meghívást a mára már Amerika első számú ellenségeként feltűnőRussian Today csatornától, mely később be is mutatta, amint Flynn közvetlenül Putyin mellett ül egy vacsorán.

Mindez segített sokak számára hihetővé tenni – különösen nemzetbiztonsági főtanácsadói kinevezését követően –, hogy Flynn nem csak bizalmas, a szankciókkal összefüggésben álló adatokat tárt fel az orosz nagykövet előtt, de gyakorlatilag konspirálva szervezett meg vele több beszélgetést. (Politico)

A sajtóban egy elég konkrét kép kezd kirajzolódni, melynek hírszerzési adatok, illetve azok egy részének kiszivárogtatása ad hitelt. Például, hogy Trump környezetében – Flynn tábornokon túl – három további olyan személy van, akiknek az FBI által is bizonyított kapcsolatuk volt az orosz titkosszolgálatokkal abban a kampányidőszakban, amikor – a gyanú szerint – Moszkva besegített Trump elnökjelölti, majd elnöki imázsának felépítésében; és nem mellékesen, Hillary Clinton karakterének lerombolásában: Paul Manafort, a Trump-kampány korábbi főnöke az egyik, Carter Page üzletember, külpolitikai tanácsadó a másik, valamint Roger Stone, a Republikánus Párt régi támogatója a harmadik.

Mindez nem csak arra utal, hogy az amerikai titkosszolgálatok utasítást kaptak a Trump elnökségét teljesen ellehetetlenítő vizsgálatok lefolytatására, hanem arra is, hogy egyrészt a két nagy párt mérvadó körei egyetértenek ezzel, s meg lehet hozzá az intézményi – kongresszusi és szenátusi – jóváhagyás is.

Míg november 8-a után a megválasztott elnöknek minden héten volt egy, a világot sokkoló bejelentése, január 20. után pedig úgyszólván minden napra jutott egy hasonló, addig ma úgyszólván óránként megtudunk valamit, ami felér az elnök számára egy kegyelemdöféssel. És a jelek arra utalnak, hogy Pence felkészítése egy Trump utáni korszakra gőzerővel halad a maga útján. Ma már nem csak azt tudjuk, hogy Flynn nemzetbiztonsági főtanácsadó Pence alelnök háta mögött konspirált az oroszokkal a szankciók feloldásáról, hanem arról is hallani, hogy „nagy valószínűséggel” erre magától Trumptól kapta a megbízást.

Pár napja egy, az amerikai viszonyokat nagyon jól ismerő szakért kérdésemre, hogy Trump meddig húzhatja még, igen határozottan azt mondta: amikor a Republikánus Párt által megrendelt közvélemény-kutatás azt mutatja majd, hogy támogatottságuk 30 százalék alá zuhant, megindítják az impeachmentet. Januárban a támogatás 46 százalék körül állt, ami közvetlenül egy nyertes elnökválasztás után rendkívül alacsonynak számít. Mindazonáltal az az össztűz, ami most kibontakozóban van, s amiből kivezető út nem mutatkozik, már a végső leszámolás előkészítésének tűnik. És ebből nem csak Trump, de Oroszország sem jöhet ki jól.