A Teherán által leginkább elpusztítandó országnak tekintett zsidó állam biztonsági érvei ma szóról szóra azonosak azokkal, melyeket a legfontosabb tíz arab állam megfogalmaz.
Március 31-én egy felségjel nélküli bombázó megsemmisítette Burakot, egy délnyugat-líbiai apró katonai bázist Fezzan tartományban. Ott Iránból származó fegyvereket tároltak. A rakomány csádi közvetítéssel jutott Líbiába, s részben az ottani felkelőknek szánták azokat, illetve főként Gázába, a Hamásznak. A sajtóban megjelent hírek szerint a repülőgépet egyesek izraeliként azonosították, mások egyiptomiként; tény, hogy egyik állam sem cáfolta az értesüléseket.
Nem először történik ilyen. Közvetlenül az izraeli hadsereg által a Hamász ellen indított „Öntött ólom” hadművelet után szintén volt egy efféle rajtaütés; akkor egy szudáni, több teherautóból álló konvojt bombázott szét egy izraeli gép. A teherautókon nagy mennyiségű, Iránból származó rakéta volt; azokat kifejezetten a Hamásznak szánták. Az eset érdekessége, hogy az izraeliek értesülései az egyiptomi titkosszolgálattól származtak, bár Kairó akkori, Mohammad Murszi nevével fémjelzett vezetése messzemenően támogatta a palesztin terrorszervezetet, szemet hunyva a fegyvercsempészet fölött. Mint tudjuk, azóta Murszi megbukott, s ma az az Abdel Fattah al-Sziszi elnök áll Egyiptom élén, aki akkor az ország belbiztonsági és hírszerzői szerveit irányította.
Március 26-án az egyiptomi flotta váratlanul megszállta a Báb el-Mandeb szoros körüli kulcspozíciókat, megakadályozva, hogy az iráni hadsereg lezárja az oly fontos vörös-tengeri stratégiai hajózási útvonalat, egyben délről támogathassa a huthik Ádent – azaz a jemeni kormánycsapatok állásait – támadó hadműveletét.
Március 28–29-én ülésezett az Arab Liga, mely korábbi tetszhalott állapotát megcáfolva adta gyors áldását egy új „arab haderő” felállítására, s egyben elítélte Teherán beavatkozását a jemeni polgárháborúba, a síita huthik oldalán. A vállalkozás, mely mögött nyilvánvalóan Szaúd-Arábia áll, példátlan mind katonai-logisztikai, mind pedig politikai szempontból.
Ahhoz, hogy az események mögé láthassunk, mindenekelőtt tisztázni érdemes, mi is folyik ebben az olyannyira eldugott országban. Észak-Jemen és Dél-Jemen véres és puccsokkal terhelt viszonyát részint a hidegháború – a Nyugat és a Szovjetunió szembenállása –, másrészt pedig az arab világon belüli – elsősorban a korábbi egyiptomi és szaúdi – ellentét határozta meg évtizedeken át. A hidegháború lezárultával s az unipoláris világrend létrejöttével Észak-Jemen és Dél-Jemen 1990 májusában egyesült. Ám rövid konszolidáció után újra kiéleződött az ellenségeskedés, most januárban pedig Abed Rabbo Manszúr Hádi államfő lemondott posztjáról, az ország pedig a síita-szunnita ellentétnek látszik áldozatul esni.
A huthik egy síita csoportosulás, akik ma is tulajdonképpen az Anszár Allah (Allah támogatói) nevet viselik. Alapítójukat, a központi kormányzat ellen lázadó Husszein Badreddin al-Houtit a hadsereg egy rajtaütésben, 2004 szeptemberében megölte. A huthikat azóta az alapító fivére, a harminchárom éves Abdul-Malik al-Houthi vezeti. A 2014–2015-ben végrehajtott véres puccsukat követően rátették kezüket szinte egész Jemenre. A szaúdi segítségnek köszönhetően csak Áden és környéke maradt a megbuktatott kormányzat hadseregének a kezén.
Az Arab Liga által is szentesített nemzetközi összefogásban jelenleg 10 állam vesz részt: Szaúd-Arábia, Katar, Bahrain, Kuvait, az Egyesült Arab Emirátusok, Egyiptom, Jordánia, Marokkó, Szudán, Pakisztán. De meglepetésre kinyilvánította szolidaritását az a Törökország is, mely új politikai kurzusának megfelelően korábban inkább az arab országok kárára folytatott tárgyalásokat a perzsa állammal.
Az Egyesült Államok, amely kifejezetten támogatta a megbuktatott Manszúr Hádi elnököt, természetesen maga is csatlakozott a koalícióhoz, s fegyvereket küldött, illetve hírszerzési értesüléseket osztott meg vele. Ám érdekes módon óvakodik Teheránt vádolni azzal, hogy az események mögött állna.
Pedig meglehetősen meggyőző érvek és tények támasztják alá a perzsa állam involváltságát, már csak azért is, mert Teherán közel sem csinált titkot abból, hogy mik is a céljai. Egy állam, mely komoly ENSZ-szankciók alatt áll, tulajdonképpen páriának számít a világ szemében, ám fél évtized alatt mégis megkerülhetetlen tényezőjévé vált nem csak a közel-keleti eseményeknek, de kiterjesztette hatalmi, ideológiai és vallási befolyását azon messze túlra is. Ebből az öt-hat évből különösen az elmúlt kettő számít igazán lényegesnek; azóta, hogy Barack Obama új közel-keleti doktrínája érvényesülni kezdett. Nem véletlen, hogy olyan államok érzik fontosnak a komoly anyagi áldozatot és a fegyveres harcokhoz való csatlakozást, mint Marokkó, mely igen távol esik Teherán látókörétől. És az sem véletlen, hogy egyes államok, melyeknek komoly nézeteltérései voltak az utóbbi időben – ilyen Egyiptom és Katar – most félretették a vitáikat.
Az ok egyszerű: ahol konfliktus van, ott Teherán azonnal megjelenik, hogy a pénzen és fegyvereken nem spórolva részben az arab államok közötti feszültségen munkálkodjon, részben pedig a meglévő nyugati befolyás fékezésén. Három olyan fegyver van a kezében, mely politikai, vallási és katonai súlyt kölcsönös vállalkozásainak: saját atomerejének a fejlesztése, a síita mozgalom támogatása és Izrael államának, illetve a zsidóságnak a megsemmisítése.
Irán szemmel láthatóan főként azokon az államokon keresztül igyekszik kijátszani a nemzetközi közösség éberségét, melyek az „arab tavasz” kataklizmái után:
– elveszítették belső államiságuk legtöbb feltételét: Irakban, Szíriában, Líbiában, Jemenben;
– illetve amelyekben komoly belső „ötödik hadoszlop” működik: Izrael (Hamász), Libanon (Hezbollah).
A kihívás óriási, mert a jelenlegi amerikai közel-keleti terveket mintha úgy készítették volna, hogy azokba tökéletesen bele lehessen illeszteni a teheráni célokat. Gondolhatunk akármit is Benjamin Netanjahu politikájáról, az Iránnal kapcsolatos kijelentéseinek súlyos igazságát azonban csak az nem látja, aki titokban Iránnak készül szívességet tenni.
E tekintetben a jemeni események talán még hasznosak is lehetnek, hisz a Teherán által leginkább elpusztítandó célországnak tekintett zsidó állam biztonsági érvei ma szóról szóra azonosak azokkal, melyeket a legfontosabb tíz arab állam is megfogalmaz. Amióta a szövetséges szárazföldi csapatok elhagyták Irakot és térségét, ott a perzsa állam vált meghatározó tényezővé. Most, hogy létrejön egy új és egyesített arab hadsereg, talán megteremthető lesz az alternatíva ezzel szemben. Épp ideje, hogy a Nyugat is felismerje ennek roppant fontosságát.
A szerző a DK elnökségi tagja.
forrás:
Magyar Narancs
A Teherán által leginkább elpusztítandó országnak tekintett zsidó állam biztonsági érvei ma szóról szóra azonosak azokkal, melyeket a legfontosabb tíz arab állam megfogalmaz.
Március 31-én egy felségjel nélküli bombázó megsemmisítette Burakot, egy délnyugat-líbiai apró katonai bázist Fezzan tartományban. Ott Iránból származó fegyvereket tároltak. A rakomány csádi közvetítéssel jutott Líbiába, s részben az ottani felkelőknek szánták azokat, illetve főként Gázába, a Hamásznak. A sajtóban megjelent hírek szerint a repülőgépet egyesek izraeliként azonosították, mások egyiptomiként; tény, hogy egyik állam sem cáfolta az értesüléseket.
Nem először történik ilyen. Közvetlenül az izraeli hadsereg által a Hamász ellen indított „Öntött ólom” hadművelet után szintén volt egy efféle rajtaütés; akkor egy szudáni, több teherautóból álló konvojt bombázott szét egy izraeli gép. A teherautókon nagy mennyiségű, Iránból származó rakéta volt; azokat kifejezetten a Hamásznak szánták. Az eset érdekessége, hogy az izraeliek értesülései az egyiptomi titkosszolgálattól származtak, bár Kairó akkori, Mohammad Murszi nevével fémjelzett vezetése messzemenően támogatta a palesztin terrorszervezetet, szemet hunyva a fegyvercsempészet fölött. Mint tudjuk, azóta Murszi megbukott, s ma az az Abdel Fattah al-Sziszi elnök áll Egyiptom élén, aki akkor az ország belbiztonsági és hírszerzői szerveit irányította.
Március 26-án az egyiptomi flotta váratlanul megszállta a Báb el-Mandeb szoros körüli kulcspozíciókat, megakadályozva, hogy az iráni hadsereg lezárja az oly fontos vörös-tengeri stratégiai hajózási útvonalat, egyben délről támogathassa a huthik Ádent – azaz a jemeni kormánycsapatok állásait – támadó hadműveletét.
Március 28–29-én ülésezett az Arab Liga, mely korábbi tetszhalott állapotát megcáfolva adta gyors áldását egy új „arab haderő” felállítására, s egyben elítélte Teherán beavatkozását a jemeni polgárháborúba, a síita huthik oldalán. A vállalkozás, mely mögött nyilvánvalóan Szaúd-Arábia áll, példátlan mind katonai-logisztikai, mind pedig politikai szempontból.
Ahhoz, hogy az események mögé láthassunk, mindenekelőtt tisztázni érdemes, mi is folyik ebben az olyannyira eldugott országban. Észak-Jemen és Dél-Jemen véres és puccsokkal terhelt viszonyát részint a hidegháború – a Nyugat és a Szovjetunió szembenállása –, másrészt pedig az arab világon belüli – elsősorban a korábbi egyiptomi és szaúdi – ellentét határozta meg évtizedeken át. A hidegháború lezárultával s az unipoláris világrend létrejöttével Észak-Jemen és Dél-Jemen 1990 májusában egyesült. Ám rövid konszolidáció után újra kiéleződött az ellenségeskedés, most januárban pedig Abed Rabbo Manszúr Hádi államfő lemondott posztjáról, az ország pedig a síita-szunnita ellentétnek látszik áldozatul esni.
A huthik egy síita csoportosulás, akik ma is tulajdonképpen az Anszár Allah (Allah támogatói) nevet viselik. Alapítójukat, a központi kormányzat ellen lázadó Husszein Badreddin al-Houtit a hadsereg egy rajtaütésben, 2004 szeptemberében megölte. A huthikat azóta az alapító fivére, a harminchárom éves Abdul-Malik al-Houthi vezeti. A 2014–2015-ben végrehajtott véres puccsukat követően rátették kezüket szinte egész Jemenre. A szaúdi segítségnek köszönhetően csak Áden és környéke maradt a megbuktatott kormányzat hadseregének a kezén.
Az Arab Liga által is szentesített nemzetközi összefogásban jelenleg 10 állam vesz részt: Szaúd-Arábia, Katar, Bahrain, Kuvait, az Egyesült Arab Emirátusok, Egyiptom, Jordánia, Marokkó, Szudán, Pakisztán. De meglepetésre kinyilvánította szolidaritását az a Törökország is, mely új politikai kurzusának megfelelően korábban inkább az arab országok kárára folytatott tárgyalásokat a perzsa állammal.
Az Egyesült Államok, amely kifejezetten támogatta a megbuktatott Manszúr Hádi elnököt, természetesen maga is csatlakozott a koalícióhoz, s fegyvereket küldött, illetve hírszerzési értesüléseket osztott meg vele. Ám érdekes módon óvakodik Teheránt vádolni azzal, hogy az események mögött állna.
Pedig meglehetősen meggyőző érvek és tények támasztják alá a perzsa állam involváltságát, már csak azért is, mert Teherán közel sem csinált titkot abból, hogy mik is a céljai. Egy állam, mely komoly ENSZ-szankciók alatt áll, tulajdonképpen páriának számít a világ szemében, ám fél évtized alatt mégis megkerülhetetlen tényezőjévé vált nem csak a közel-keleti eseményeknek, de kiterjesztette hatalmi, ideológiai és vallási befolyását azon messze túlra is. Ebből az öt-hat évből különösen az elmúlt kettő számít igazán lényegesnek; azóta, hogy Barack Obama új közel-keleti doktrínája érvényesülni kezdett. Nem véletlen, hogy olyan államok érzik fontosnak a komoly anyagi áldozatot és a fegyveres harcokhoz való csatlakozást, mint Marokkó, mely igen távol esik Teherán látókörétől. És az sem véletlen, hogy egyes államok, melyeknek komoly nézeteltérései voltak az utóbbi időben – ilyen Egyiptom és Katar – most félretették a vitáikat.
Az ok egyszerű: ahol konfliktus van, ott Teherán azonnal megjelenik, hogy a pénzen és fegyvereken nem spórolva részben az arab államok közötti feszültségen munkálkodjon, részben pedig a meglévő nyugati befolyás fékezésén. Három olyan fegyver van a kezében, mely politikai, vallási és katonai súlyt kölcsönös vállalkozásainak: saját atomerejének a fejlesztése, a síita mozgalom támogatása és Izrael államának, illetve a zsidóságnak a megsemmisítése.
Irán szemmel láthatóan főként azokon az államokon keresztül igyekszik kijátszani a nemzetközi közösség éberségét, melyek az „arab tavasz” kataklizmái után:
– elveszítették belső államiságuk legtöbb feltételét: Irakban, Szíriában, Líbiában, Jemenben;
– illetve amelyekben komoly belső „ötödik hadoszlop” működik: Izrael (Hamász), Libanon (Hezbollah).
A kihívás óriási, mert a jelenlegi amerikai közel-keleti terveket mintha úgy készítették volna, hogy azokba tökéletesen bele lehessen illeszteni a teheráni célokat. Gondolhatunk akármit is Benjamin Netanjahu politikájáról, az Iránnal kapcsolatos kijelentéseinek súlyos igazságát azonban csak az nem látja, aki titokban Iránnak készül szívességet tenni.
E tekintetben a jemeni események talán még hasznosak is lehetnek, hisz a Teherán által leginkább elpusztítandó célországnak tekintett zsidó állam biztonsági érvei ma szóról szóra azonosak azokkal, melyeket a legfontosabb tíz arab állam is megfogalmaz. Amióta a szövetséges szárazföldi csapatok elhagyták Irakot és térségét, ott a perzsa állam vált meghatározó tényezővé. Most, hogy létrejön egy új és egyesített arab hadsereg, talán megteremthető lesz az alternatíva ezzel szemben. Épp ideje, hogy a Nyugat is felismerje ennek roppant fontosságát.
A szerző a DK elnökségi tagja.
forrás: Magyar Narancs
