December 9, 2016
„A politikai háttér Magyarországon teljes mértékben rendelkezésre áll, hisz az Orbán-kormány „keleti nyitása” – vagy a színes forradalmakkal szembeni orosz szürke ellenforradalmat támogató politika – eleve kevesebb Nyugatot s több Keletet jelent.”
A történelmi éleslátás különös hiányára utal, ha valaki megfeledkezik arról, hogy az orosz befolyásnak komoly hagyományai alakultak ki már 1989 előtt is Nyugat-Európában. Nem a kommunista pártok áldásos tevékenységére, s még csak nem is a hasznos értelmiségi idióták működésére gondolok, hanem kormányokéra, melyek általában lojálisak voltak ugyan a nyugati világrend fenntartóihoz, de e lojalitásuknak megvolt a határa. Ausztria például – nem lévén NATO-tag, s a mai értelemben vett Európai Unió sem létezett akkor még – a Kreisky-korszakban (1970-1983) egyfajta bizarr külpolitikai gyakorlatnak hódolt. Emlékezzünk csak az olyan államokkal fenntartott bensőséges kapcsolataira, mint Líbia, Szíria, Irán; sőt a palesztin terrorista mozgalmakkal, mely utóbbiak legalább olyan otthonosan mozogtak szomszédunknál, mint az akkori Kelet-Európában.
Hogy mindennek politikai és morális ára volt, ezt Bruno Kreisky kész volt mindig is készségesen tudomásul venni azért a busás anyagi haszonért cserében, mely az áruk és a szolgáltatások ideológiamentes áramlása jegyében zajlott Ausztria és a Kelet, sőt a Közel-Kelet között. A szovjeteket olyannyira bosszantó Ceauşescu-rendszer például itt szerezte be azokat a kommunista táborba exportálni tilos (COCOM-lista) technológiai eszközöket, melyeket aztán gyorsan Moszkvába továbbított, így érdemelve ki azt a mozgásteret, amit a táborból való kibeszélés és a sajátos nacionalista politika miatt az oroszok másképp egy pillanatig sem toleráltak volna. Nem véletlen, hogy Ceauşescu öccse, Marin, diplomáciai fedésben már évekkel 1989 előtt Ausztriában szolgált, hogy aztán bátyjának 1989. december 25-én történt kivégzését követően felakasztva találják a bécsi román nagykövetség pincéjében.
Kevés az a nyugati, ’60-’70-es évekbeli kémregény, ami ne hozná szóba a Ringen álló Café Landmannt, melynek teraszán ülve évtizedeken keresztül méregették egymást a különféle szolgálatokat ott képviselő különös férfiak. Ők voltak azok a kémek, akiknek utódai most oly gyakran tűnnek fel Budapesten; egyelőre még nem annyira nyíltan, bár eléggé szemérmetlenül.
De nem egyedül Magyarország a célpont. Nemrég egy orosz portál, az ura.ru szellőztette meg, hogy 2013-ban az orosz titkosszolgálat komoly erőkkel vett részt az akkori csehországi elnökválasztás befolyásolásában, Miloš Zemant segítve a demokrata és Európa-párti Karl Schwarzenberggel szemben. E „szakemberek” manipulálták a választási eredmények computeres rögzítését, pénzzel széleskörű befolyásolási mozgalmakat indítottak, Moszkvából irányított sajtópropagandával igyekezvén lejáratni mindenkit, aki az útjukba került. Lévén, hogy a cseheknél, a többi kelet-európai országgal összehasonlítva sokkal nagyobb az 1991 óta ott megtelepedett, ingatlanokkal, vállalkozásokkal rendelkező orosz állampolgárok száma, azokat is bekapcsolták a kampányba. Volt, akitől csak azt várták, hogy leszaggassa a demokratikus jelölt plakátjait – „mert a cseheknél ez nem volt szokásban” –, de volt olyan kaszinó-tulajdonos, akin keresztül Moszkva észrevétlenül, a hatósági figyelmet kijátszva tudta finanszírozni az akciókat és az azokban résztvevőket.
Ehhez már csak annyit érdemes hozzátenni, hogy 2018-ban a csehek újra elnököt választanak, Zeman pedig az újrázást tervezi. Jó lesz odafigyelni!
A helyzet ma már persze más, mint volt az 1989 előtti Ausztriában. Magyarország és Csehország a NATO fontos tagjai, nemkülönben az unióé. Bizarr, de mégis példás részvételük ezekben az üzelmekben viszont annál veszélyesebb, minthogy megakadályozására a jelek szerint az Európai Uniónak nincs megfelelő „mechanizmusa”, az adott nemzeti titkosszolgálatoknak pedig technikai-emberi kapacitása, illetve a megfelelő politikai háttér is hiányzik mindehhez.
Csehországban az elhárítás kevéssé okolható; ott évente megjelenik egy írásos beszámoló, mely meglehetősen aprólékosan, a kockázatokra figyelmeztetve számol be az oroszok jelentette kihívásról. Magyarországon ilyesmiről szó sincs, bár a titkosszolgálati struktúrák ideges reakciói azért olykor egyértelműen érzékelhetők.
Akárcsak a cseheknél, Magyarországon is óriásira duzzadt az orosz diplomáciai apparátus, s egyre többször hallani arról, hogy a rendelkezésükre álló – többnyire nem diplomáciai jelzésű – gépkocsi-flotta mozgását képtelenek a hatóságok hatékonyan nyomon követni, így az esetleges ügynöki hálózatuk feltárása is hiányos.
Független biztonsági szakértők ugyanakkor úgy vélik, az orosz ügynökök és a titkosszolgálati tisztek száma, Magyarországon legalábbis, időről-időre s helyzetenként igencsak fluktuálódik, bár aligha áll messze a valóságtól, ha kijelentjük, legalább 600, de olykor akár 800 is lehet a számuk, s többségük semmilyen kapcsolatot sem tart fenn a Budapestre akkreditált orosz diplomáciai karral. Nincsenek diplomáciai fedésben s feladatuk nem a politikai jellegű felderítés vagy befolyásolás, hanem mindenekelőtt gazdasági.
Ezeknek az ügynököknek a tevékenysége jól mutatja azokat a kereteket, melyeken belül az orosz politikai vezetés saját gazdasági céljait elérni igyekszik egy idegen országban. Magyarországon két, egymással versengő hálózat van, egyiket a gáz és annak származékait exportáló Gazprom tarja fenn. A másikat az atomtechnológia-exportot végző Roszatom. Tulajdonképpen egyfajta gazdasági verseny zajlik közöttük, melynek felszínén a magyar politikai és gazdasági szféra különböző, olyan befolyásos tényezői küzdenek egymással, akiket a mélyben meghúzódó orosz „tanácsadók” mozgatnak – a Moszkvában meghatározott épp aktuális érdekek alapján. Vagyis egyfajta befolyásolási harc zajlik, melynek igazi tétje csak áttételesen magyar, lényegét tekintve inkább orosz – és ennyiben geopolitikai.
Ha pedig ez így van, az megfelelő politikai hátteret feltételez vagy követel meg. Ez pedig Magyarországon teljes mértékben rendelkezésre áll, hisz az Orbán-kormány „keleti nyitása” – vagy a színes forradalmakkal szembeni orosz szürke ellenforradalmat támogató politika – eleve kevesebb Nyugatot s több Keletet jelent.
