Ara-Kovács Attila: Obama közel-keleti csődje

Irán és az atom: Obama szerint történelmi megállapodás született. Kérdés, mennyit ér valójában, és egyáltalán: meddig élhet majd. Március 31-én, éjfélkor lejárt az előre megszabott határideje annak a tárgyalássorozatnak, melyet az iráni atomprogramról, illetve az országgal szembeni bonyolult szankciórendszer feloldásáról folytatott egyrészről maga Irán, másrészt az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt tagja (Egyesült Államok, Franciaország, Kína, Nagy-Britannia, Oroszország), valamint Németország. Bár Washington minden követ megmozgatott, hogy megszülessék a megállapodás, még arra is hajlandó volt, hogy ne a lausanne-i éjfél legyen a mérvadó, hanem a washingtoni, a felek mégis azzal álltak fel az asztaltól, hogy június végéig tovább tárgyalnak. Két nap múltán Washington mégis meglepő bejelentéssel állt elő. Az amerikai elnöki adminisztráció szerint sikerült tető alá hozni egy „keretmegállapodást”, mely szerint:  – Irán mégiscsak csökkenti – méghozzá kétharmaddal – urándúsító centrifugáinak a számát, s lemond a már birtokában lévő uránmennyiség egy részéről is;  – A régebbi, már nem használt centrifugákat olyan raktárakba helyezik el, melyeket állandó őrizet alatt tart majd a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA), ráadásul

1. Irán valamennyi nukleáris létesítményét szabályos időközönként ellenőrizheti;
2. átalakítják az araki nehézvíz-alapú reaktort, hogy az ne tudjon plutóniumot előállítani;
3. az Egyesült Államok és az Európai Unió fokozatosan feloldja azokat a szankciókat, amelyeket az eddigi iráni atomprogram miatt korábban életbe léptetett.

De alig került nyilvánosságra a bejelentés, az iráni tárgyalódelegáció vezetője, Dzsavad Zarif külügyminiszter azonnal tiltakozott, s hazugsággal vádolta meg Washingtont. Szerinte szó sem volt arról, hogy Irán lemondana atomprogramjáról, csökkentené a centrifugák számát s átalakítaná az araki atomerőművet. Viszont a keretmegállapodásban szerinte a nyugat nem a szankciók fokozatos, hanem azok azonnali eltörlését vállalta magára. Derűlátásra továbbra sincs semmi ok. Annál is kevésbé, mert a Lausanne-ban jelen lévő kormányok közül, Amerikát leszámítva, többnek nem állt érdekében, hogy a mai feltételek mellett bármilyen megállapodást is aláírjon. Ezt egyébként még Teherán sem akarta. Bár a perzsa állam számára életbevágó lenne, ha lazulnának a büntetőszankciók, de szeretne időt nyerni, hogy atomprogramját olyan szintre fejlessze, ami később, amikor életbe lépnek a jövendő megállapodás korlátozó szabályai, minél nagyobb mozgástérrel rendelkezzen. Annál is fontosabb ez, mert az a középhatalmi szerep, melyet a térségben máris betölt, s melynek elérését valamilyen bizarr logika alapján még Barack Obama is támogatja, igazán csak akkor tekinthető szilárdnak, ha mellé valós vagy potenciális nukleáris erő is párosul. Épp ezért a megállapodást, jelenlegi formájában talán Franciaország ellenzi a leginkább. Laurent Fabius külügyminiszter tíz nappal korábban így fogalmazott: „Csak egy olyan erőteljes [robust] megállapodásban vagyunk érdekeltek, mely bár lehetővé teszi Irán számára, hogy hozzájusson a polgári nukleáris energiához, de azt megakadályozza, hogy atombombát építhessen.” Ennek megfelelően a francia delegáció végig azt az álláspontot képviselte, hogy csak fokozatosan lehet majd feloldani a Teheránnal szembeni szankciókat, ugyanakkor a végső megállapodást akkor szabad megkötni, ha az egyértelmű és hosszú távú lehetőségeket ad a nemzetközi közösségnek, hogy megakadályozza a „perzsa atomfegyver” megszületését. Bár Szergej Lavrov külügyminiszter igyekezett végig nagyon optimistának mutatkozni, s úgy képviselni az orosz álláspontot, hogy az a legnyitottabbnak tessék az iráni érdekek kielégítése felé, Moszkvának sem érdeke a gyors megegyezés. Nyilvánvalóan az oroszok sem szeretnének egy új atomhatalmat - a pakisztáni, indiai, s legutóbb az észak-koreai nukleáris fejlesztésekre adott ideges válaszaik jól mutatják ezt. Ugyanakkor Vlagyimir Putyin számára elsődlegesen mégis az jelenti az igazi problémát, hogy ha megszűnnek a szankciók, s Teherán előtt megnyílik a lehetőség, hogy korlátozások nélkül exportálja kőolaját, akkor annak hordónkénti ára a mai 60-ról 30 dollárra csökkenne, ami orosz szempontból felér egy katasztrófával. A Lausanne-ban tárgyaló hét ország képviselő mellett, megkerülhetetlen politikai tényezőként jelen volt egy nyolcadik is: Izrael. Washington, a Wall Street Journal-on keresztül olyan információkat szivárogtatott ki, hogy a Moszad a tárgyalásokon elhangzott minden kijelentésről azonnal értesült, azokat megosztotta az amerikai kongresszus és szenátus republikánus – azaz ellenzéki – tagjaival, akik így fontos információk birtokában támadhatták Obama szándékait. Hogy ez valóban így volt-e, nyilvánvalóan nem lehet biztosra venni, de tény: Jeruzsálemnek minden oka megvan, hogy egy efféle megállapodást megakadályozzon. Az izraeli álláspont világos: - Minden fogadkozás ellenére Amerika hajlik rá, hogy engedélyezze a már meglévő 6500 ismert, régi típusú centrifugának az üzemeltetését, melyek lehetővé tesznek egy elég alacsony, 3,5 százalékos urándúsítást. És abba is belemenne, hogy a jelenlegi 7-8 tonna urántartalékból Teherán fél tonnát megtartson. Ez az izraeliek szerint elégséges lenn, hogy nyolc hónapon belül legyártsanak egy atombombát.

1. Ám ha Teherán aktiválni tudja a különböző hírszerzések által még fel nem derített centrifugáit, a bomba előállítására akár feleannyi idő, három-négy hónap is elégséges lenne.
2. Az amerikai fél, de a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség is abból indult ki, hogy „Irán tisztességgel betartja” a 2013 novemberében, Genfben megkötött úgynevezett Akciótervet (Joint Plan of Action) s a mostani tárgyalásokat már bátran lehet e bizalmi viszonyra építeni. Csakhogy e megállapításból egy szó sem igaz – állítja Izrael. Hírszerzői körökben közhelynek számít, hogy a 2013-as megállapodással ellentétesen Irán nem hogy csökkentette volna az urán-235 dúsítására használt urnán-hexafluorid (UF6) tartalékát (ezt 7,5 tonnára becsülték), hanem legalább egy tonnával növelte azt. Teheránnak sikerült azt is elérnie, hogy Washington belemenjen: a 9000 régi típusú (IR-1) leállított centrifugát ne kelljen elbontania, viszont működtethessen továbbra is modern, nagy sebességű IR-8 és IR-5-ös centrifugákat.

Felmerül a kérdés, milyen stratégia állhat egy efféle, „túlzottan engedékeny” amerikai politika mögött? Irán „helyzetbe” hozása egyértelműen feladni látszik az eddigi amerikai közel-kelet-politika minden elemét, legfőképpen azt, hogy (a) Izrael, azaz a térség egyetlen demokráciájának biztonsága amerikai érdek, így prioritásnak számít; (b) Washington fő szövetségese a közel-keleti stabilitás és geopolitikai befolyás garantálásában Egyiptom, Szaúd-Arábia és Törökország. Ehelyett egy másik opció kezd kirajzolódni, melynek fókuszában Irán áll. Az az Irán, mely totális befolyással bír ma már Irakban; és ha sikerül majd nyugati segédlettel megdönteni az ISIS hatalmát, akkor már Szíriában, s a Hezbollah révén még Libanonban is. Vagyis egy szunnita tengely helyett egy militáns síita tengely az, melynek kegyeit e pillanatban Washington keresi. Ilyen körülmények között aligha lehet csodálkozni azon, hogy a republikánus vezetők miért siettek kijelenteni: bármilyen megállapodás is születik Lausanne-ban, az addig fog élni, amíg az amerikai elnököt Obamának hívják. Egy perccel sem tovább. A szerző a Demokratikus Koalíció elnökségi tagja. forrás: Magyar Narancs