„Hab a tortán, hogy a kiajánlott vállalatok minden esetben a Fidesz valamelyik oligarchájához kötődnek.”

2010-et követően, s még inkább az Orbán-kormány második kétharmados turnusában a minisztériumok apparátusa átalakult, jelentős személycserékre került sor. Egyetlen tárcát sem érintett ugyanakkor oly mértékben a váltás, mint a külügyminisztériumot. Személyi állományának nyolcvan százaléka kicserélődött, belső struktúrája egyszerűsödött, s a korábban oly fontos bilaterális kapcsolatok vitelének szempontjai a magyar kormány mozgásterének szűkülésével jócskán háttérbe sorolódtak.

Feltehetően nem tévedünk, ha azt állítjuk: a külügyminisztérium hatékony működésének zenitjét Orbán Viktor 2002-es bukása után érte el. A kétoldalú kapcsolatok hirtelen felszabadultak az 1998-2002-es időszak már akkor jelentkező nacionalista-bezárkózó terheitől, a 2004-ben bekövetkező uniós csatlakozás révén pedig a magyar jelenlét a nemzetközi életben látványosan felértékelődött. A minisztérium személyi állománya számban – több, mint 2200 alkalmazottal – elérte addigi maximumát, a szövetségesi bizalom pedig töretlennek ígérkezett, akárcsak a kormány integrációs elhivatottsága. Ezt tükrözte a minisztérium büdzséje is, mely ekkor elérte az éves 68 milliárdot.

A 2008-as válságot követően a források alaposan megcsappantak, de a költségvetési mélypontot 2010 után, Martonyi János minisztersége idején érte el a minisztérium, ekkor nagyjából 30-35 milliárd között lehetett. Logikus lenne mindebből arra következtetni, hogy a mára minimál-funkciókra kényszerülő apparátus még kevesebb pénzből kénytelen kijönni. Ugyanis a szorosan vett diplomáciai feladatok kimerülnek az egyre ritkuló külföldi látogatások menedzselésében, illetve a külföldi sajtókritikákra adott követségi reakciókban – bár ennek hálátlan s legalább ennyire ostoba feladatait mintha átvállalni látszana a miniszterelnökség. Elemző munka nem folyik, a stratégiai tervezés helyét pedig mára teljesen kitölti a gazdasági kapcsolatok tervszámainak meghatározása és szigorú számonkérése.

És mégis, a legújabb adatok szerint a Szijjártó Péter által vezetett apparátus költségvetési forrásai idén nem csak elérték, de meg is haladják a 150 milliárdforintot, jövőre pedig 177 milliárdra emelkednek; ráadásul egész főosztályt rendeltek a pénzek elköltésének tervezésére és kivitelezésére. Az iszonyatos költekezés mögött nyilvánvalóan a Magyar Nemzeti Kereskedőház Zrt. (MNKH) rejlik, mely csak tavaly hat milliárdos vesztességgel üzemelt, így aztán nem véletlen, hogy évente újabb tízmilliárdokkal kell megtoldani a céget működtető minisztérium forrásait.

A vállalt célokkal persze nem lenne baj; a NMKH statutumában ez áll: célunk „elősegíteni a magas hozzáadott értékű, nemzetközileg is versenyképes termékeket és szolgáltatásokat előállító hazai kis- és középvállalkozások exporttevékenységének bővülését… Partnereink számára a külpiacokon felkutatjuk a lehetséges konkrét üzleti lehetőségeket, illetve személyre szabott, komplex szolgáltatáscsomagot nyújtunk exportképességük növelése érdekében”.

Ám a megvalósulás már sokkal kevésbé vonzó, bár a minisztérium igyekszik az adatokból minél kevesebbet elárulni. Bár a mintegy félszáz országban működő MNKH mindig is hangsúlyozta, négy kontinensen van jelen (Európa, Ázsia, Amerika, Afrika), hogy-hogynem igazi aktivitás csak a poszt-szovjet térségben és az arab országokban tapasztalni, s elvétve olykor azon délkelet-ázsiai államokban, melyek messze állnak attól, hogy utolérjék a térség kistigriseit. Vagyis a cég s a cégen keresztül a minisztérium elsősorban olyan helyekre igyekszik „kiközvetíteni” a magyar vállalkozásokat, ahol nincs vagy minimális a konkurencia. Ezt pedig harminc-negyven évvel ezelőtt már kipróbáltuk; akkor sem jött be (arab világ, Mongólia, Vietnam stb.), s bár kísérletezni lehet, ha van valakinek – miként ez Szijjártótól okkal állítható – felesleges milliárdjai, de szigorúan vett kapitalista szemlélet, azaz haszonelv mellett nem érdemes.

Így aztán szó sincs „versenyképes termékek és szolágáltatások” bevezetéséről „a világ közel ötven országában”, mindössze arról, hogy bizonyos összegek gazdát cseréljenek. De persze nem lényegtelen, hogy ki is kapja őket…

Ennek szabályozására találták ki a külügyminisztériumban a „kötött segélyhitel megállapodás” nevű konstrukciókat. Ha történetesen mondjuk Mongóliában – az országnév szabadon behelyettesíthető – vasúti hidat kell építeni, akkor az MNKH megköti a megállapodást erről, majd pedig az abban foglaltak értelmében megnevez egy magyar vállalatot, mely – mondjuk – egymillió dollár értékben elvállalja a kivitelezést s az adott összeget az MNKH természetesen azonnal meg is hitelezi neki. Ilyen esetekben a szerződő ország általában tiltakozik, hogy saját, ottani kivitelezők ebből az összegből akár több hidat is megépítenének – melyekre egyébként szükség is lenne –, az MNKH viszont a hitel-megállapodásban szereplő „kötött felhasználásra” hivatkozva széttárja a karját, és diplomatikusan csak annyit mond, hogy sajnos „nem lehet”.

Az már csak hab a tortán, hogy a kiajánlott vállalatok minden esetben a Fidesz valamelyik oligarchájához kötődnek. Így talán már érthető, hogy miért is kell csillagászati összegű közpénzekkel kitömni Szijjártó minisztériumát