Washington hallani sem akar arról, hogy szárazföldi csapatai visszatérjenek a térségbe. Ugyanakkor Törökország késznek látszik egy efféle szerepvállalásra.
Minthogy néhány uniós állam elhatározta, hogy kiveszi részét az Iszlám Állam (ISIS) elleni küzdelemből – ennek része az a német–olasz vállalkozás, melyhez Magyarország is talán hajlandóságot mutat csatlakozni –, időszerűvé teszi, hogy vessünk egy pillantást arra is, hogy milyen az aktuális helyzet Szíriában, kik ellen harcolnak az egyes – a radikális iszlamistákkal többé-kevésbé szemben álló – csoportok, milyen szövetségben, s ezek mögött milyen külső támogatás áll.
Washington, Ankara
Az már egy ideje nyilvánvaló, hogy az Aszad-rezsim megbuktatása kudarcot vallott, a rendszernek vannak támogatói és tartalékai, még ha nemzetközi szinten teljességgel el is szigetelődött. Az is fontos körülmény, hogy az egyes ellenzéki frakciók változó koalíciókban folytatják a harcot – gyakorta egymás ellen. Végül, de nem utolsósorban megállapítható, hogy a nagyrészt Kelet-Szíriát és Nyugat-Irakot megszállva tartó Iszlám Állam befolyását komolyan korlátozták a szövetségesek légitámadásai, de egyáltalán nem jelenthető ki, hogy a terrorista szervezetet ez meghátrálásra kényszerítené – teljes megsemmisítésükhöz nélkülözhetetlen a szárazföldi beavatkozás.
Ezért gondolják most úgy a szomszéd államok – az Egyesült Államokkal és Európával egyetemben –, hogy új stratégiára van szükség, mely nem nélkülözheti a komoly katonai összefogást. Február 19-én Washington és Ankara között megállapodás született, melyhez azonnal csatlakozott Jordánia és Katar. Ennek célja legalább két kiképzőbázis létrehozása – egyik török, másik jordán területen –, melyeken mintegy ezer amerikai instruktor fogja a mérsékelt szíriai lázadókat kiképezni, majd felfegyverezni, hogy főként nyugaton a szélsőséges Nuszra Front (Dzsabhat al-Nuszra) ellen kapcsolódjanak be a harcokba.
Ankara, Rijád
Mintegy két hete Recep Tayyip Erdoğan török, valamint Abdel Fatah el-Sziszi egyiptomi elnök Szaúd-Arábiában járt. A vizit meglepő, mert a szaúdi vezetés korábban nagy fenntartásokkal szemlélte a török politika aktuális fejleményeit, s a két ország viszonya igen hűvösnek volt mondható (már csak a terrorista Hamásznak nyújtott török politikai támogatás miatt is). Ráadásul Erdoğan és Sziszi között is feszült volt a viszony, amiért ez utóbbi felszámolta az iszlamista szélsőségesek – vagyis a Muszlim Testvériség – politikai befolyását Egyiptomban. Köztudomású, hogy a török elnök a maga visszaigazolását látta a Muszlim Testvériség céljaiban, s messzemenően osztotta annak Izrael-ellenességét.
A rijádi tárgyalások tétje nyilvánvalóan az volt, miként lehet közös szunnita koalíciót teremteni a Szíriában harcoló radikális síita erő, azaz keleten az ISIS, nyugaton pedig főként az al-kaidás gyökerű Nuszra Front ellen. Az Iszlám Állam erejét keleten jócskán meggyöngítették a szövetségesek bombatámadásai, kiszorításuk Irakból folytatódik a bagdadi kormányerők és a kurd hadsereg révén. A kérdés csak az, hogy ki és miként fog megküzdeni a nyugaton harcoló Nuszra Fronttal, nem kevésbé az Aszad-rezsimhez hű hadsereggel?
Washington, Damaszkusz
A háttéralkuk alapján arra lehet következtetni, hogy a nyugat török, illetve jordániai szövetségesi összefogással – illetve az izraeli hírszerzés hallgatólagos támogatásával – újra fel fogja karolni a Szabad Szír Hadsereg még autonómnak mondható egységeit. E hadseregnek korábban Washington jelentős anyagi és fegyveres segítséget nyújtott, ám mindez kevésnek bizonyult, akár az Aszad-erőkkel, akár a Nuszra Fronttal vívott harcokban is. Sőt, a Szabad Szír Hadsereg számos egysége, kerülvén a kétfrontos háborút, egyszerűen átállt a Nuszra Fronthoz, s együtt harcolnak ma is a damaszkuszi vezetés ellen. Szinte lehetetlen megmondani, hogy a darabjaira szakadt, moderált szíriai fegyveres erőket hogyan lehet ismét egyesíteni, s rábírni, hogy Nyugat-Szíriában egyszerre harcoljanak Damaszkusz és a radikális iszlamista csapatok ellen. Hacsak nem úgy, hogy a török hadsereg veszi át a kezdeményezést északon, a nemzetközi erők által koordinált jordán erők pedig délen, mintegy beolvasztva a lázadókat saját intervenciós csapataik kötelékébe. De az efféle elképzeléseket egyelőre még egyetlen forrás sem erősítette meg.
Fegyverbe!
A nyugat számára potenciális szövetségesként számba jövő erőket nem egy esetben radikális szélsőségesek hozták létre, ám az időközben kialakult káosz és kilátástalanság lehetővé tette, hogy egyes frakcióikat szembefordítsák a radikális iszlamistákkal. Jelenleg öt ütőképes hadsereget tartanak számon:
Ahrar al-Sam Brigád (Levante Szabad Embereinek Mozgalma) – műveleti terület: Idlib; Törökország és Katar támogatja; mintegy 25 ezer harcossal rendelkezik.
Dzsais al-Iszlám (Iszlám Hadsereg) – műveleti terület: Arszal, Damaszkusz és Rif Dimask; Szaúd-Arábia támogatja, 15 ezer harcos.
Harakat Hazm (Rendíthetetlenek Mozgalma) – műveleti terület: Idlib és Aleppó vidéke; az USA és Szaúd-Arábia támogatja, 4 ezer harcos.
Dzsabhat al-Samijah (Levantei Front) – Aleppó körzete; Törökország és Katar támogatja, 20 ezer harcos.
Déli Front egyesített lázadó erők – Dara és Kuneitra; az USA, Jordánia és Szaúd-Arábia közös támogatásával, mintegy 40 ezer harcos.
Ám már az összefogás és befolyásolás ötletének felmerülte során is megfogalmazódtak bizonyos kétségek, hisz ha nem is ilyen volumenű, de hasonló próbálkozásokra korábban is sor került, s azok rendre kudarcba fulladtak. Hogy ismét ne az al-Káida-kötődésű elemek vehessék kezükbe az irányítást, óhatatlan, hogy nemzetközi reguláris egységek is részt vegyenek a műveletekben, mintegy ellenőrizve ezeknek az erőknek a mozgását. Viszont Washington hallani sem akar arról, hogy az instruktorokat kivéve, szárazföldi csapatai visszatérjenek a térségbe. Ugyanakkor Törökország késznek látszik egy efféle szerepvállalásra, Jordánia pedig maga is egyre inkább hajlandónak mutatkozik rá…
A szerző a Demokratikus Koalíció elnökségi tagja.
forrás:
Magyar Narancs
Washington hallani sem akar arról, hogy szárazföldi csapatai visszatérjenek a térségbe. Ugyanakkor Törökország késznek látszik egy efféle szerepvállalásra.
Minthogy néhány uniós állam elhatározta, hogy kiveszi részét az Iszlám Állam (ISIS) elleni küzdelemből – ennek része az a német–olasz vállalkozás, melyhez Magyarország is talán hajlandóságot mutat csatlakozni –, időszerűvé teszi, hogy vessünk egy pillantást arra is, hogy milyen az aktuális helyzet Szíriában, kik ellen harcolnak az egyes – a radikális iszlamistákkal többé-kevésbé szemben álló – csoportok, milyen szövetségben, s ezek mögött milyen külső támogatás áll.
Washington, Ankara
Az már egy ideje nyilvánvaló, hogy az Aszad-rezsim megbuktatása kudarcot vallott, a rendszernek vannak támogatói és tartalékai, még ha nemzetközi szinten teljességgel el is szigetelődött. Az is fontos körülmény, hogy az egyes ellenzéki frakciók változó koalíciókban folytatják a harcot – gyakorta egymás ellen. Végül, de nem utolsósorban megállapítható, hogy a nagyrészt Kelet-Szíriát és Nyugat-Irakot megszállva tartó Iszlám Állam befolyását komolyan korlátozták a szövetségesek légitámadásai, de egyáltalán nem jelenthető ki, hogy a terrorista szervezetet ez meghátrálásra kényszerítené – teljes megsemmisítésükhöz nélkülözhetetlen a szárazföldi beavatkozás.
Ezért gondolják most úgy a szomszéd államok – az Egyesült Államokkal és Európával egyetemben –, hogy új stratégiára van szükség, mely nem nélkülözheti a komoly katonai összefogást. Február 19-én Washington és Ankara között megállapodás született, melyhez azonnal csatlakozott Jordánia és Katar. Ennek célja legalább két kiképzőbázis létrehozása – egyik török, másik jordán területen –, melyeken mintegy ezer amerikai instruktor fogja a mérsékelt szíriai lázadókat kiképezni, majd felfegyverezni, hogy főként nyugaton a szélsőséges Nuszra Front (Dzsabhat al-Nuszra) ellen kapcsolódjanak be a harcokba.
Ankara, Rijád
Mintegy két hete Recep Tayyip Erdoğan török, valamint Abdel Fatah el-Sziszi egyiptomi elnök Szaúd-Arábiában járt. A vizit meglepő, mert a szaúdi vezetés korábban nagy fenntartásokkal szemlélte a török politika aktuális fejleményeit, s a két ország viszonya igen hűvösnek volt mondható (már csak a terrorista Hamásznak nyújtott török politikai támogatás miatt is). Ráadásul Erdoğan és Sziszi között is feszült volt a viszony, amiért ez utóbbi felszámolta az iszlamista szélsőségesek – vagyis a Muszlim Testvériség – politikai befolyását Egyiptomban. Köztudomású, hogy a török elnök a maga visszaigazolását látta a Muszlim Testvériség céljaiban, s messzemenően osztotta annak Izrael-ellenességét.
A rijádi tárgyalások tétje nyilvánvalóan az volt, miként lehet közös szunnita koalíciót teremteni a Szíriában harcoló radikális síita erő, azaz keleten az ISIS, nyugaton pedig főként az al-kaidás gyökerű Nuszra Front ellen. Az Iszlám Állam erejét keleten jócskán meggyöngítették a szövetségesek bombatámadásai, kiszorításuk Irakból folytatódik a bagdadi kormányerők és a kurd hadsereg révén. A kérdés csak az, hogy ki és miként fog megküzdeni a nyugaton harcoló Nuszra Fronttal, nem kevésbé az Aszad-rezsimhez hű hadsereggel?
Washington, Damaszkusz
A háttéralkuk alapján arra lehet következtetni, hogy a nyugat török, illetve jordániai szövetségesi összefogással – illetve az izraeli hírszerzés hallgatólagos támogatásával – újra fel fogja karolni a Szabad Szír Hadsereg még autonómnak mondható egységeit. E hadseregnek korábban Washington jelentős anyagi és fegyveres segítséget nyújtott, ám mindez kevésnek bizonyult, akár az Aszad-erőkkel, akár a Nuszra Fronttal vívott harcokban is. Sőt, a Szabad Szír Hadsereg számos egysége, kerülvén a kétfrontos háborút, egyszerűen átállt a Nuszra Fronthoz, s együtt harcolnak ma is a damaszkuszi vezetés ellen. Szinte lehetetlen megmondani, hogy a darabjaira szakadt, moderált szíriai fegyveres erőket hogyan lehet ismét egyesíteni, s rábírni, hogy Nyugat-Szíriában egyszerre harcoljanak Damaszkusz és a radikális iszlamista csapatok ellen. Hacsak nem úgy, hogy a török hadsereg veszi át a kezdeményezést északon, a nemzetközi erők által koordinált jordán erők pedig délen, mintegy beolvasztva a lázadókat saját intervenciós csapataik kötelékébe. De az efféle elképzeléseket egyelőre még egyetlen forrás sem erősítette meg.
Fegyverbe!
A nyugat számára potenciális szövetségesként számba jövő erőket nem egy esetben radikális szélsőségesek hozták létre, ám az időközben kialakult káosz és kilátástalanság lehetővé tette, hogy egyes frakcióikat szembefordítsák a radikális iszlamistákkal. Jelenleg öt ütőképes hadsereget tartanak számon:
Ahrar al-Sam Brigád (Levante Szabad Embereinek Mozgalma) – műveleti terület: Idlib; Törökország és Katar támogatja; mintegy 25 ezer harcossal rendelkezik.
Dzsais al-Iszlám (Iszlám Hadsereg) – műveleti terület: Arszal, Damaszkusz és Rif Dimask; Szaúd-Arábia támogatja, 15 ezer harcos.
Harakat Hazm (Rendíthetetlenek Mozgalma) – műveleti terület: Idlib és Aleppó vidéke; az USA és Szaúd-Arábia támogatja, 4 ezer harcos.
Dzsabhat al-Samijah (Levantei Front) – Aleppó körzete; Törökország és Katar támogatja, 20 ezer harcos.
Déli Front egyesített lázadó erők – Dara és Kuneitra; az USA, Jordánia és Szaúd-Arábia közös támogatásával, mintegy 40 ezer harcos.
Ám már az összefogás és befolyásolás ötletének felmerülte során is megfogalmazódtak bizonyos kétségek, hisz ha nem is ilyen volumenű, de hasonló próbálkozásokra korábban is sor került, s azok rendre kudarcba fulladtak. Hogy ismét ne az al-Káida-kötődésű elemek vehessék kezükbe az irányítást, óhatatlan, hogy nemzetközi reguláris egységek is részt vegyenek a műveletekben, mintegy ellenőrizve ezeknek az erőknek a mozgását. Viszont Washington hallani sem akar arról, hogy az instruktorokat kivéve, szárazföldi csapatai visszatérjenek a térségbe. Ugyanakkor Törökország késznek látszik egy efféle szerepvállalásra, Jordánia pedig maga is egyre inkább hajlandónak mutatkozik rá…
A szerző a Demokratikus Koalíció elnökségi tagja.
forrás: Magyar Narancs
