Ha Törökország csatlakozik az unióhoz, akkor a 78 milliós lakosságával akkora nyomatékot adhat a demokráciaellenes összefogásnak, aminek Brüsszel aligha tud ellenállni.
Bár pár nappal október 18-i, isztambuli látogatása előtt Angela Merkel még arról nyilatkozott, hogy tárgyalásain figyelmeztetni fogja a török vezetőket, ne kapcsolják össze a szíriai menekültáradat megfékezése érdekében teendő lépéseket azzal az ambíciójukkal, hogy mihamarabb az EU tagjaivá váljanak, a kancellár törökországi megjelenése mégiscsak nagy szolgálatot tett Erdoğannak és rendszerének. És még az sincs kizárva, hogy a csatlakozási tárgyalások végül felgyorsulnak. Merkel a miniszterelnökkel a Dolmabahçe, illetve az elnökkel a Yıldız palotában lezajlott tárgyalásai során ugyanis arra kényszerült, hogy a négy török alapkövetelést maradéktalanul elfogadja:
1. Az egyelőre induló összegnek tekintett 3 milliárd euró, melyet az unió a szír menekültek ellátására kilátásba helyezett Törökországnak, nem lehet része azon uniós alapoknak, melyek a csatlakozási folyamatot finanszírozzák. Erdoğan többször kifejtette: a menekültkérdés nem Törökország, hanem Szíria ügye.
2. Azonnal meg kell könnyíteni a török állampolgárok számára az uniós vízumok kibocsátását, és egyidejűleg lépéseket kell tenni a schengeni státusz megadása felé, melyre legkésőbb 2016-ban sor kell, hogy kerüljön.
3. Az uniós tagságot előkészítő tárgyalások hat fejezetét azonnal újra kell nyitni.
4. Törökországnak vissza kell kapnia a jogát, hogy delegációi részt vehessenek az uniós csúcstalálkozókon, méghozzá tagjelölti státuszban.
Erdoğan tehát jó érzékkel nyújtotta be a számlát, ráadásul egy olyan pillanatban, amikor
Merkel – vagyis az unió – nem mondhatott nemet.
November 1-én Törökország történetének egyik legfontosabb választására kerül sor, Recep Tayyip Erdoğan sorsa pedig nagymértékben ettől függ. Mi több, a rendszer ellenzéke – elsősorban a demokratikus baloldal, valamint az ország 20 millió kurdja által jelentős mértékben támogatott Népi Demokrata Párt (HDP) – az elmúlt hónapokban komolyan hihette, hogy esélye van Erdoğannal szemben. A rendszer valóban inogni kezdett, a szekuláris erők visszaszerezték a kezdeményezést, felbomlott Erdoğan különleges szövetsége a kurdokkal, lelepleződött a török Nemzetbiztonsági Szolgálat (MIT) érintettsége az Iszlám Állam (ISIS) létrejöttében, Putyin és Irán harcoló csapatokat és fegyvereket küldött a nagy ellenfél, Bassár al-Aszad megmentésére, Ankara és Jeruzsálem stratégiai kapcsolatai pedig már rég romokban hevernek. Ráadásul Erdoğannak sikerült elmérgesítenie viszonyát az Európai Unióval, melyben legfeljebb egyetlen szövetségese van, a szintén illiberális Orbán.
Ám a tény, hogy Törökország megkerülhetetlen a menekülthullám megállítását illetően, teljesen átrendezte az erővonalakat, ez most esélyt kínál Erdoğannak, hogy fordítson, s megerősítse pozícióit otthon, továbbá az unió – nem mellesleg a csatlakozás – viszonylatában.
Ez a potenciális győzelem
ugyanakkor csökkenti a törökországi demokratikus erők súlyát s így a demokratizációs folyamatot is lassítja vagy visszájára fordítja. A két tendencia között szemmel látható a roppant ellentét.
De nem ez az egyetlen ellentmondás. Ugyanis nem csak Erdoğan antiszekuláris, illiberális és iszlamista ellenforradalma volt oka annak, hogy Brüsszel befagyasztotta a csatlakozási tárgyalásokat Ankarával, s a már említett hat fejezetet még ki sem nyitotta. A további okok között szerepelt, hogy az ország gazdasági teljesítőképessége egyenetlen, a lakosság felkészületlensége a demokráciára óriási. A 2004-ben s azt követően végrehajtott kelet-európai beléptetésekkel Brüsszel már megégette magát; nem csak Románia és Bulgária vagy Horvátország bizonyult egyelőre emészthetetlennek, de a V4-ek is, úgy en bloc; hogy most Magyarország kétes szerepével külön ne is foglalkozzunk. Ha Törökország csatlakozik, akkor a maga 78 milliós lakosságával akkora nyomatékot adhat a demokráciaellenes összefogásoknak, aminek az unió aligha tud majd ellenállni.
Ugyanakkor az is tény, hogy – a török születési rátát szem előtt tartva – öt éven belül az unió legnagyobb országa muszlim lenne, bájos mellékszála ennek az egész történetnek viszont, hogy ez ellen leginkább azok tiltakoznak – közöttük Orbán, Kaczynski stb. –, akiknek a leghőbb vágya egy efféle illiberális internacionálé tető alá hozása.
A szerző a DK elnökségi tagja
forrás:
Magyar Narancs
Ha Törökország csatlakozik az unióhoz, akkor a 78 milliós lakosságával akkora nyomatékot adhat a demokráciaellenes összefogásnak, aminek Brüsszel aligha tud ellenállni.
Bár pár nappal október 18-i, isztambuli látogatása előtt Angela Merkel még arról nyilatkozott, hogy tárgyalásain figyelmeztetni fogja a török vezetőket, ne kapcsolják össze a szíriai menekültáradat megfékezése érdekében teendő lépéseket azzal az ambíciójukkal, hogy mihamarabb az EU tagjaivá váljanak, a kancellár törökországi megjelenése mégiscsak nagy szolgálatot tett Erdoğannak és rendszerének. És még az sincs kizárva, hogy a csatlakozási tárgyalások végül felgyorsulnak. Merkel a miniszterelnökkel a Dolmabahçe, illetve az elnökkel a Yıldız palotában lezajlott tárgyalásai során ugyanis arra kényszerült, hogy a négy török alapkövetelést maradéktalanul elfogadja:
1. Az egyelőre induló összegnek tekintett 3 milliárd euró, melyet az unió a szír menekültek ellátására kilátásba helyezett Törökországnak, nem lehet része azon uniós alapoknak, melyek a csatlakozási folyamatot finanszírozzák. Erdoğan többször kifejtette: a menekültkérdés nem Törökország, hanem Szíria ügye.
2. Azonnal meg kell könnyíteni a török állampolgárok számára az uniós vízumok kibocsátását, és egyidejűleg lépéseket kell tenni a schengeni státusz megadása felé, melyre legkésőbb 2016-ban sor kell, hogy kerüljön.
3. Az uniós tagságot előkészítő tárgyalások hat fejezetét azonnal újra kell nyitni.
4. Törökországnak vissza kell kapnia a jogát, hogy delegációi részt vehessenek az uniós csúcstalálkozókon, méghozzá tagjelölti státuszban.
Erdoğan tehát jó érzékkel nyújtotta be a számlát, ráadásul egy olyan pillanatban, amikor
Merkel – vagyis az unió – nem mondhatott nemet.
November 1-én Törökország történetének egyik legfontosabb választására kerül sor, Recep Tayyip Erdoğan sorsa pedig nagymértékben ettől függ. Mi több, a rendszer ellenzéke – elsősorban a demokratikus baloldal, valamint az ország 20 millió kurdja által jelentős mértékben támogatott Népi Demokrata Párt (HDP) – az elmúlt hónapokban komolyan hihette, hogy esélye van Erdoğannal szemben. A rendszer valóban inogni kezdett, a szekuláris erők visszaszerezték a kezdeményezést, felbomlott Erdoğan különleges szövetsége a kurdokkal, lelepleződött a török Nemzetbiztonsági Szolgálat (MIT) érintettsége az Iszlám Állam (ISIS) létrejöttében, Putyin és Irán harcoló csapatokat és fegyvereket küldött a nagy ellenfél, Bassár al-Aszad megmentésére, Ankara és Jeruzsálem stratégiai kapcsolatai pedig már rég romokban hevernek. Ráadásul Erdoğannak sikerült elmérgesítenie viszonyát az Európai Unióval, melyben legfeljebb egyetlen szövetségese van, a szintén illiberális Orbán.
Ám a tény, hogy Törökország megkerülhetetlen a menekülthullám megállítását illetően, teljesen átrendezte az erővonalakat, ez most esélyt kínál Erdoğannak, hogy fordítson, s megerősítse pozícióit otthon, továbbá az unió – nem mellesleg a csatlakozás – viszonylatában.
Ez a potenciális győzelem
ugyanakkor csökkenti a törökországi demokratikus erők súlyát s így a demokratizációs folyamatot is lassítja vagy visszájára fordítja. A két tendencia között szemmel látható a roppant ellentét.
De nem ez az egyetlen ellentmondás. Ugyanis nem csak Erdoğan antiszekuláris, illiberális és iszlamista ellenforradalma volt oka annak, hogy Brüsszel befagyasztotta a csatlakozási tárgyalásokat Ankarával, s a már említett hat fejezetet még ki sem nyitotta. A további okok között szerepelt, hogy az ország gazdasági teljesítőképessége egyenetlen, a lakosság felkészületlensége a demokráciára óriási. A 2004-ben s azt követően végrehajtott kelet-európai beléptetésekkel Brüsszel már megégette magát; nem csak Románia és Bulgária vagy Horvátország bizonyult egyelőre emészthetetlennek, de a V4-ek is, úgy en bloc; hogy most Magyarország kétes szerepével külön ne is foglalkozzunk. Ha Törökország csatlakozik, akkor a maga 78 milliós lakosságával akkora nyomatékot adhat a demokráciaellenes összefogásoknak, aminek az unió aligha tud majd ellenállni.
Ugyanakkor az is tény, hogy – a török születési rátát szem előtt tartva – öt éven belül az unió legnagyobb országa muszlim lenne, bájos mellékszála ennek az egész történetnek viszont, hogy ez ellen leginkább azok tiltakoznak – közöttük Orbán, Kaczynski stb. –, akiknek a leghőbb vágya egy efféle illiberális internacionálé tető alá hozása.
A szerző a DK elnökségi tagja
forrás: Magyar Narancs